Július 29-én Szent Mártára, Máriára és Lázárra, Jézus betániai barátaira emlékezünk. A három testvér otthona olyan hely volt, ahol Krisztust befogadták, meghallgatták, és ahol a gyász közepette is megszületett az evangélium egyik legerősebb hitvallása.
Betánia Jeruzsálem közelében fekvő kis település volt. Itt élt három testvér: Márta, Mária és Lázár. Az evangéliumok nem egyszerű ismerősökként beszélnek róluk, hanem Jézus barátaiként. Házuk olyan otthon lehetett számára, ahová szívesen tért be, ahol pihenhetett, beszélhetett, és ahol nem idegenként, hanem szeretett vendégként fogadták. Márta gondoskodott róla, Mária figyelmesen hallgatta, Lázár halálán pedig Jézus maga is könnyekre fakadt. Történetük azt mutatja meg, hogy a Krisztussal való kapcsolatban helye van a szolgálatnak, a csendes figyelemnek, a kérdéseknek, a fájdalomnak és a hitnek is.
Amikor a szolgálat nyugtalansággá válik
Lukács evangéliuma szerint Jézus betért Márta házába. A háziasszony sürgött-forgott, hogy méltóképpen gondoskodjék vendégéről, Mária pedig leült Jézus lábához, és hallgatta szavait. Márta egy idő után méltatlankodni kezdett: „Uram, nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni?” Jézus válaszában azonban nem a munkát vagy a vendégszeretetet ítélte el. Nem azt mondta, hogy fölösleges ételt készíteni, gondoskodni vagy szolgálni, hanem Márta belső nyugtalanságára mutatott rá:
„Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges.”
Márta nem azért került nehéz helyzetbe, mert dolgozott, hanem azért, mert a sok teendő lassan elvette tőle annak örömét, akiért mindezt tette. Ez velünk is könnyen megtörténhet. Lehetünk elfoglaltak jó és nemes ügyekkel, végezhetünk egyházi szolgálatot, segíthetünk másokon, szervezhetünk és gondoskodhatunk, közben mégis elveszíthetjük a belső békét. Jézus szavai arra figyelmeztetnek, hogy a szolgálat csak akkor marad valóban szeretet, ha nem szakad el a figyelemtől. Nem elég sokat tenni Krisztusért, időt kell tölteni vele is.
Mária a jelenlétet választotta
Máriáról azt olvassuk, hogy leült az Úr lábához, és hallgatta szavait. A tanítvány helyét foglalta el: nem csupán jelen volt, hanem figyelmesen befogadta azt, amit Jézus mondott. A „jobbik rész” ezért nem a tétlenséget jelenti. Mária nem azért kapott dicséretet, mert nem segített nővérének, hanem azért, mert felismerte, mi a legfontosabb abban a pillanatban.
A szeretet ugyanis nem mindig ugyanazt kívánja tőlünk. Van, amikor cselekednünk kell, és van, amikor meg kell állnunk. Van, amikor ételt kell adnunk, és van, amikor figyelmet. Van, amikor beszélnünk kell, és van, amikor egyszerűen csak meg kell hallgatnunk a másikat. Mária észrevette, hogy Jézusnak abban az órában nem elsősorban a tökéletesen előkészített vendéglátásra, hanem befogadó szívre volt szüksége.
Márta több volt, mint szorgalmas háziasszony
Mártát gyakran kizárólag a sürgő-forgó, kissé türelmetlen háziasszony alakjaként emlegetik. Az evangélium azonban ennél jóval gazdagabb képet ad róla. Amikor Lázár meghalt, Márta volt az, aki Jézus elé sietett. Fájdalmát nem rejtette el előle:
„Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.”
Ez nem hitetlenség, hanem őszinte fájdalom. Márta kimondja azt, amit sok gyászoló ember érez: miért nem érkezett meg Isten hamarabb, miért nem akadályozta meg a veszteséget?
Mondata azonban nem ér véget a szemrehányással:
„De most is tudom, hogy bármit kérsz Istentől, megadja neked.”
Fájdalmában is marad benne remény. Nem érti, mi történt, de nem szakítja meg a kapcsolatot Jézussal. Ekkor mondja ki Krisztus az evangélium egyik legfontosabb kijelentését:
„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.”
Majd személyesen Mártához fordul:
„Hiszed ezt?”
Márta válasza valódi hitvallás:
„Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.”
Márta tehát nemcsak szolgálni tudott, hanem hinni is. Nemcsak asztalt terített Jézusnak, hanem felismerte benne a Messiást és az Isten Fiát.
A hit nem zárja ki a könnyeket
Lázár sírjánál nemcsak a testvérek sírtak. Jézus is könnyekre fakadt. Ez a rövid evangéliumi mondat különösen közel hozza hozzánk Krisztust. Nem közömbösen áll az emberi fájdalom előtt, nem sürgeti a gyászolókat, és nem mondja nekik, hogy hitük miatt nem volna szabad sírniuk. Együtt sír velük.
A keresztény hit nem azt jelenti, hogy nem fájhat a veszteség. Márta hitt, Mária szerette Jézust, Lázár pedig a barátja volt, mégis jelen volt a gyász és a könny. A különbség nem az, hogy a hívő ember nem sír, hanem az, hogy a sír mellett sincs egyedül.
Jézus szava végül elhangzik:
„Lázár, jöjj ki!”
A történetben a halál nem kapja meg az utolsó szót. Krisztusé az utolsó szó, aki életre hív, megszabadít és visszaad a közösségnek.
Egy ház, ahol Krisztus otthon volt
2021 óta július 29-én Szent Márta, Mária és Lázár közös liturgikus emléknapját ünnepli a római katolikus egyház.
A három testvér együtt mutatja meg a keresztény élet teljességét. Márta a szolgáló szeretetet képviseli, amely gondoskodik a másikról, ugyanakkor tanulnia kell a belső békét. Mária a figyelmet és az Isten szavára nyitott szívet állítja elénk. Lázár pedig arra emlékeztet, hogy Krisztus barátsága a sírnál sem ér véget.
A betániai házban nem tökéletes emberek éltek. Márta nyugtalankodott, Mária sírt, Lázár meghalt. Mégis olyan otthon volt ez, ahol Krisztust befogadták, ahol kérdezhettek tőle, és ahol a fájdalomban is ki lehetett mondani:
„Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia.”
Talán ez a betániai testvérek legfontosabb üzenete: Krisztus nemcsak a templomokban akar jelen lenni, hanem emberi otthonainkban, munkánkban, beszélgetéseinkben és fájdalmainkban is. A kérdés ma is ugyanaz, amelyet Jézus Mártának feltett:
„Hiszed ezt?”
fotók: wikimédia