Azt mondják, mondjuk – önmagunk feláldozása, odaadása nélkül nincs csoda. Nincs istenélmény. Önátadás nélkül ugyanis nem lehet részünk semmilyen istenélményben, mert ha nem szabadon adjuk át Neki önmagunkat, akkor a Teremtő Szentlelke által nem tud bennünket eltölteni önmagával.
Vágyom, vágyunk Istenre? Gondolok, gondolunk Rá, vagy csak a bajban, a nehézségek és a szenvedések közepette jut az eszünkbe, de akkor is nem egyszer túlságosan soknak érezzük odaadni, feláldozni, átadni Neki önmagunkat?
Önmagam feláldozása, odaadása nélkül azonban nem történik meg a csoda. Önátadás nélkül nem lehet részem istenélményben, Szentlelke által ugyanis csak akkor tud eltölteni minket önmagával az Isten, ha átadom Neki önmagamat.
Pontosabban fogalmazva: Ő mindig akarja nekünk adni önmagát, de addig nem tudja ezt teljesen megtenni, amíg ezt én sem teszem meg teljesen. Önátadás nélkül igazán nem találkozhatom Ővele.
Az apostoloknak is oda kellett adniuk azt a keveset, amijük volt és azt teljesen!
Ismerős a vallomás: szeretem az Istent, de nem szeretném, hogy mindenben beleszóljon az életembe. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: szeretem az orvost, csak ne akarjon se megvizsgálni, se meggyógyítani.
Mennyire igaz! Sokszor szeretem az Istent, amíg nem kell határozottan dönteni, amíg nem kell változtatnom, amíg voltakép nem kér valami különöst, nem mindennapit.
Ismerve az Úr Jézus életét, tudjuk gyakran elvonult, hogy teljesen átadja önmagát, idejét, helyzetét, állapotát az Atyjának. És amikor újra találkozott az emberekkel, akkor teljesen odaadta nekik önmagát. Istent adta nekik önmagából, ezért volt hiteles. Amikor meglátta a tömeget, megsajnálja őket és rendelkezésükre állt. Egészen. Nem félig és nem vonakodva.
Ezt kéri tőlünk is, tanítványaitól, követőitől, hogy mi is segítsünk neki a csodákban, amihez az Ő közreműködése okvetlenül szükséges.
Istennek szüksége van a kezeinkre, hogy azokon keresztül adjon másoknak. Istennek szüksége van lábainkra, hogy eljusson azokhoz, akik áhítozzák az Ő szeretetét. Istennek szüksége van odaadásunkra ahhoz, hogy mások is megtapasztalják gondviselését.
Sokszor halljuk, ismételgetjük: rábízom Istenre ügyemet és Ő majd elintézi. Nem biztos, hogy ez így teljesen helyes. Rábízom magam – ez rendben van, de csak akkor, ha azért bízom Őrá önmagamat, mert el akarom végezni azt a munkát, azt a feladatot, amit nekem szánt.
Isten, nélkülünk nem akar cselekedni: közreműködésünket kéri. Amikor odaadjuk Neki az öt kenyerünket és a két halunkat – azt a keveset, amink van, akkor Ő áldását adja rá, és az megsokszorozódik (Mt 14,22-36).
Az is megfigyelhető az evangéliumi részben, hogy a tanítványok együtt, közösen dolgoztak. Mindannyian kivették részüket a munkában.
Isten rajtam, rajtunk keresztül, velem és velünk is együtt akar dolgozni, ebben sem vagyunk egyedül, ott vannak mások is. Nem vagyunk egyedül az úton. Egységben nagyobb az erő.
Amikor az én részemet odaadom, megtörténik az áttörés. Isten betör – persze nem erőszakkal – a világomba és megváltoztatja azt. Velem – de nem nélkülem.
Megengedem? Odaadni mindazt, amim van? Másképp nem lesz rajta áldás.
Persze, mindnyájunkat megkísérthet, mint a hamis prófétákat, hogy mindenáron optimizmust erőltessünk önmagunkra és lekicsinyeljük az Ellenség elszántságát és erejét; hogy a pozitív gondolkodás és életszemlélet jegyében ne vegyünk tudomást az emberi természet rosszra hajló voltáról, hogy az Isten iránti bizalmat rosszul értelmezve megfeledkezzünk arról, hogy bűnösök vagyunk. Mi is és mások is, akik nem egyszer kihasználva együttérzésünket, visszaélve vallásosságunkkal, jót tenni provokálnak.
Ezzel a hamissággal szemben meg kell tanulnunk Jeremiás realizmusával szembenézni az életünkben jelen lévő, az üdvösségünket fenyegető gonosszal, illetve azzal a rosszal, amely az áteredő bűn elkerülhetetlen következményeként jelen van minden ember életében. És meg kell tanulnunk igazán bízni Istennek a világ feletti bölcsességében és irgalmasságában, Aki nem valami csodálatos módon félresöpörve utunkból minden nehézséget, hanem – mindent a javukra fordítva – a legnagyobb nyomorúságunkban sem hagy el minket (Jer 28,1-17).
Vagyis, ne meneküljünk önámításba, ne nyúljunk pótszerekhez, ne sajnálgassuk és ne sajnáltassuk önmagunkat, hanem nap mint nap vegyük fel a keresztünket, és akkor a nyomorúságunkból élet fakad: kezd kitisztulni a kép, új, evidenciaként ható felismerésekre jutunk, egyre mélyebb szeretetet tapasztalunk Isten iránt, és újból felfedezzük, hogy Ő a görbe vonalakkal is egyenesen ír, a jót és a rosszat egyaránt javunkra, üdvösségünk szolgálatába tudja állítani.
Bárcsak megtanulnánk az igazi bizalmat, ami nem önmagunkra, a természetről szerzett tapasztalatainkra és elvárásainkra, hanem kizárólag az Atya hatalmára és szeretetére épít, Aki üdvtörténetünk minden helyzetében életszentségünk egy-egy újabb ajtaját nyitja meg előttünk. Bárcsak szavára megtanulnánk, bizalommal kilépni a biztonságot jelentő bárkánkból, a hétköznapi komfortzónánkból és a vízen járva elindulni Hozzá.
Szentlelke ereje, fénye segítsen bennünket, hogy ha erős szél is korbácsolja a történéseink felszínét, bizalmunk akkor se rendüljön meg Benne, hiszen akármi történik is velünk, Ő mindig változatlan és soha meg nem szűnő szeretettel szeret minket.
fotó: romkat.sk