Azt mondják, Japánban, ahol a halálbüntetést ma is végrehajtják, a kivégzés módja jellemzően akasztás. A végrehajtás pillanatában több tiszt egyszerre nyom meg egy-egy gombot, és közülük csak az egyik indítja el ténylegesen a szerkezetet. Így egyikük sem tudja biztosan: az ő mozdulata okozta-e a halált. Mintha ezzel valamennyire meg lehetne osztani a lelkiismeret terhét. Megrendítő kép – és talán még megrendítőbb, ha keresztény emberként önmagunkra nézünk.
Mert mi is naponta nyomogatjuk a magunk képzeletbeli gombjait. Nem akasztófát működtetünk, hanem szavakat. Nem csapóajtót nyitunk ki, hanem emberi kapcsolatokat rombolunk szét. Nem kötelet húzunk meg, hanem rágalmat, megszólást, féligazságot indítunk útjára. És sokszor még csak okot sem keresünk. Nem kérdezzük meg, mi történt valójában. Nem hallgatjuk meg a másikat. Nem érdekel bennünket az előzmény, a seb, a küzdelem, a körülmény. Egy félmondat alapján ítélünk, egy hallomásból bizonyosságot gyártunk, egy hibából egész embert.
Aztán megnyomjuk a képzeletbeli gombot: „Ilyen ember.” „Mindig is tudtam róla.” „Biztosan igaz.” „Nem akarok pletykálni, de…” És közben mosolygunk is. Talán éppen ez a legfélelmetesebb. A kivégzőhelyiségben legalább tudják, hogy valami végleges és rettenetes történik. Mi azonban sokszor könnyed beszélgetés közben tesszük ugyanezt egy ember becsületével: egy kávé mellett, egy telefon mögül, egy kommentben, egy munkahelyi, családi vagy éppen egyházi beszélgetésben.
Keresztényként pedig ez különösen súlyos. Vasárnap kimondjuk: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk…”, aztán hétfőn már ítélünk. Halljuk Krisztust: „Ne ítéljetek, hogy fölöttetek se ítéljenek”, majd gondolkodás nélkül ítéletet mondunk. Halljuk: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek”, mégis úgy beszélünk a másikról, mintha Krisztusnak ehhez semmi köze nem volna.
Pedig van. A kereszténység nem csupán abban mérhető, hogyan térdelünk az oltár előtt, hanem abban is, hogyan beszélünk arról az emberről, aki nincs jelen, hogy megvédje magát. Nem az mutatja meg hitünk mélységét, hogy hány imát ismerünk, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e megállítani egy rágalmat. Nem az, hogy keresztet viselünk-e a nyakunkban, hanem hogy nem feszítjük-e keresztre egymást a szavainkkal.
Mert az emberi méltóságot is lehet lassan kivégezni: egy megjegyzéssel, egy gúnyos mosollyal, egy továbbküldött üzenettel, egy olyan mondattal, amelyről pontosan tudjuk, hogy fájni fog. Aztán amikor a történet már körbejárt, mindenki mossa a kezét: „Én csak továbbmondtam.” „Én is csak hallottam.” „Nem én kezdtem.” Mintha mi is több gomb előtt állnánk, és végül egyikünk sem akarná tudni, melyik mozdulat után zuhant le a másik ember alatt a képzeletbeli csapóajtó.
Csakhogy Krisztus előtt nincs ilyen névtelen felelőtlenség. Ő nemcsak azt kérdezi majd, mit tettünk a kezünkkel, hanem azt is, mit tettünk a szavainkkal. Talán ezért kellene minden megszólás előtt feltennünk magunknak egy kérdést: ha Krisztus ott állna mellettem, ezt akkor is kimondanám?