Kitől kell megvédeni az Egyházat?

Van egy pont, ahol egy egyházi vita már nem arról szól, hogy ki hogyan értelmezi a tanítást. Nem erkölcsteológiai kérdésről, nem pasztorális módszerekről, nem konzervatívokról és progresszívekről. Hanem arról, hogy képesek vagyunk-e még emberként tekinteni arra, akivel nem értünk egyet. Most Morvaországban jutottak el ehhez a ponthoz.

Olmützben szeptember 19-re olyan zarándoklatot terveztek, amelynek résztvevői között kisebbségi szexuális orientációval élő katolikusok, hozzátartozóik és lelkipásztoraik is lettek volna. A találkozó nem valamiféle egyházellenes demonstrációnak készült, hanem pasztorális eseménynek: imádsággal, szentmisével, előadásokkal és személyes beszélgetésekkel. Mégis elmarad. Nem azért, mert Róma betiltotta, nem azért, mert Josef Nuzík olmützi érsek egyszerűen hátat fordított volna az érintetteknek, és nem is azért, mert a szervezők hirtelen meggondolták magukat. A rendezvény körül olyan mértékben kiéleződött a légkör, és olyan mennyiségű negatív, részben gyűlölködő reakció jelent meg, hogy a szervezők szerint már nem lehetett biztosítani azt a nyugodt és biztonságos környezetet, amelyben a zarándoklat eredeti célja megvalósulhatott volna. Ez az a pont, amely mellett keresztény emberként nem lenne szabad könnyen elmennünk.

Josef Nuzík olmützi érsek, a Cseh Püspöki Konferencia elnöke kezdettől vállalta a kezdeményezés támogatását. Álláspontja világos: az érintettek lelkipásztori kísérése nem jelenti az Egyház tanításának megváltoztatását. Azt jelenti, hogy az Egyház nem mond le azokról az emberekről sem, akiknek élethelyzete kérdéseket, feszültségeket vagy vitákat ébreszt. Tulajdonképpen ennek természetesnek kellene lennie. Hiszen a lelkipásztor nem csak azok pásztora, akiknek az élete minden ponton megfelel az ideálisnak. Ha így lenne, templomaink jelentős részét be lehetne zárni. Az Egyház éppen azért Egyház, mert nem a hibátlanok klubja.

A zarándoklat lemondása után Nuzík augusztus 21-én újabb nyilatkozatban válaszolt a döntést követő számos, egymással is ellentétes reakcióra. Ebben egy fontos különbségtételt tett: a pasztoráció nem aktivizmus. Jézus nem látványos akciókkal, tiltakozásokkal vagy demonstrációkkal fordult az emberekhez, hanem mindenekelőtt magát az embert látta: azt, aki Isten által szeretett és meghívott, függetlenül életkorától, társadalmi helyzetétől, egészségi állapotától vagy szexualitásától. Az érsekség ezért nem kíván olyan eseményeket szervezni, amelyek rendőri biztosítást igényelnének, vagy amelyek újabb konfrontáció és konfliktus színterévé válnának.

Ez azonban nem jelenti az érintettektől való visszavonulást. Éppen ellenkezőleg: Nuzík világossá tette, hogy az LGBTQ+ hívők lelkipásztori kísérése tovább folytatódik az Olmützi Főegyházmegyében, elsősorban kisebb közösségek és személyes találkozások formájában. Ezekben a kölcsönös tiszteleten alapuló közösségekben lehetőség nyílik az örömök és fájdalmak megosztására, valamint annak közös keresésére, hogyan lehet az evangélium követelményeit konkrét élethelyzetekben megélni.

Az érsek ugyanakkor egy másik dolgot is félreérthetetlenül kimondott: a katolikus Egyház tanítása ennek a pasztorációnak alapvető pillére. Vagyis nem arról van szó, hogy az elfogadás kedvéért félre kellene tenni az Egyház tanítását. Ez azért különösen fontos, mert az olmützi vita könnyen belecsúszhat abba a hamis választásba, amely szerint vagy hűségesek vagyunk az Egyház tanításához, vagy emberségesen fordulunk a másik emberhez. Mintha a kettő kizárná egymást. Nuzík éppen ennek az ellenkezőjét mondja: az Egyház tanításának tisztelete és az ember befogadása nem ellenségei egymásnak. Aki tiszteletben tartja az Egyház tanítását, azt szívesen látják, és senki sem zárhatja ki.

Ehhez képest az olmützi történetben valami egészen más is kirajzolódott. Olyan emberek léptek fel az Egyház védelmezőiként, akik közben egyházi vezetőket támadtak, más híveket sértegettek, és olyan indulatokat szabadítottak el, amelyek végül egy zarándoklat megtartását is lehetetlenné tették. Ilyenkor már nem az a legfontosabb kérdés, hogy kinek van igaza egy morálteológiai vitában, hanem az, hogy mi lett velünk. Hogyan jut el valaki a vasárnapi evangéliumtól odáig, hogy hétfőn gyűlölettel ír egy másik emberről? Hogyan lehet egyszerre Krisztus nevére hivatkozni és félelmet kelteni? Hogyan alakulhat ki az a vallási meggyőződés, amelyben az ember úgy érzi: mivel ő az igazság oldalán áll, ezért neki több mindent szabad?

Ez a kísértés egyáltalán nem új. Az Egyház történetének legsötétebb fejezetei gyakran nem akkor születtek, amikor a keresztények gyengék voltak, hanem amikor túlságosan biztosak lettek abban, hogy pontosan tudják, ki áll Isten oldalán és ki nem. Az ilyen vallásosság hamar kategóriákat gyárt: mi és ők, tiszták és tisztátalanok, igazak és romlottak, hűségesek és árulók. A következő lépés már csak az, hogy az „ők” lassan megszűnnek arcok, történetek és emberek lenni.

Pedig Jézus újra és újra éppen ezt a határt lépte át. Odament azokhoz, akiket mások már besoroltak. Nem azért, mert minden döntésüket helyeselte, hanem azért, mert egyetlen ember életét sem lehet egyetlen címkére redukálni. Ez a különbség talán ma is döntő. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy minden kérdésben ugyanazt kell gondolnunk. A szeretet sem azt jelenti, hogy megszűnik az igazság. De az igazság szeretet nélkül nagyon gyorsan fegyverré válik.

A kereszténység pedig akkor válik igazán veszélyessé, amikor hívei már nem Krisztus lelkületét akarják követni, hanem Krisztust akarják felhasználni saját indulataik igazolására. Istenből ekkor lassan saját maguk felnagyított képét készítik: olyan Istent, aki pontosan ugyanazokat az embereket nem szereti, akiket ők sem szeretnek, ugyanazokra haragszik, ugyanazokat zárná ki és ugyanazokat büntetné. Ez azonban már nem hit, hanem vallásos önigazolás.

Nuzík üzenetének egyik legfontosabb gondolata, hogy vannak LGBTQ+ katolikusok, akik őszintén szeretik Krisztust és Egyházát, igyekeznek hűségesek lenni az evangéliumhoz, mégis gyakran éppen az egyházi közegben nem tapasztalnak elfogadást és megértést. Ezt nem lehet egyszerűen félresöpörni azzal, hogy „de hát az Egyház tanítása…”, hiszen maga az érsek is egyértelműen kimondja, hogy a katolikus tanítás a pasztoráció alapja. A valódi kérdés tehát nem az, hogy megmarad-e a tanítás, hanem az, hogyan bánunk közben az emberrel. Lehet-e valakit úgy meghívni az igazságra, hogy közben megalázzuk? Lehet-e valakit Krisztushoz vezetni úgy, hogy előbb azt éreztetjük vele: itt nem kívánatos? Lehet-e az evangéliumot úgy védeni, hogy közben az evangélium lelkületét elveszítjük?

Az olmützi történetben ezért talán nem is az a legfontosabb, hogy végül elmarad egy zarándoklat. Sokkal inkább az, hogy tükröt tartott a cseh katolicizmus – és közvetve mindannyiunk – elé. Könnyű azon felháborodni, hogy a világ egyre kevésbé keresztény. Sokkal nehezebb feltenni a kérdést: amikor valaki találkozik velünk, valóban kedve támad-e közelebb kerülni ahhoz az Istenhez, akiről beszélünk? Ha egy vallási közösség jelenléte félelmet kelt, ha szavai megaláznak, ha tagjai fenyegetnek, akkor ott nemcsak kommunikációs probléma van. Ott az evangélium hitelessége került veszélybe.

Az olmützi érsekség közben nem szünteti meg az érintettek lelkipásztori kísérését. A személyes találkozások és a kisebb közösségek tovább működnek. Talán éppen ez a történet legbiztatóbb része: a nyilvános zarándoklatot le lehet mondani azért, mert nem akarunk újabb konfrontációt, az emberről azonban nem lehet lemondani.

Nem minden ajtót kell hangosan becsapni ahhoz, hogy megvédjük az Egyházat. Néha éppen azzal őrizzük meg Krisztus Egyházát, hogy valaki előtt nyitva hagyjuk.

És lehet, hogy végül nem is az a legfontosabb kérdés, kitől kell megvédeni az Egyházat, hanem az: kit kell megvédenünk attól, amit mi, hívők, Isten nevében képesek vagyunk tenni.

fotó: AI/illusztráció