Nyolcvanhárom éves korában elhunyt Enzo Bianchi, a Bosei Monasztikus Közösség alapítója, az európai kereszténység és az ökumenikus párbeszéd egyik ismert alakja.
Életútja sok tekintetben rendhagyó volt: nem volt pap, és nem is kívánt az lenni. Laikusként választotta a monasztikus életet, és ebből a döntésből nőtt ki később az a közösség, amely évtizedeken át a keresztény egység egyik jelképes helyévé vált. Bianchi 1943-ban született az észak-olaszországi Piemontban, és már fiatalon kapcsolatba került különböző keresztény felekezetek tagjaival. A II. Vatikáni Zsinat szellemisége, a Szentírás újrafelfedezése és a keresztények közötti párbeszéd meghatározó hatással volt rá. Az 1960-as évek második felében telepedett le Boséban, amely Magnano községhez tartozó apró településrész Piemontban, Biella térségében, Ivrea közelében. Az akkor szinte elhagyott helyen előbb magányos életet kezdett, majd fokozatosan mások is csatlakoztak hozzá. Katolikus és protestáns keresztények együtt keresték annak módját, hogyan lehet a szerzetesi élet ősi elemeit – az imádságot, a Szentírás olvasását, a munkát, a csendet és a vendégszeretetet – a modern világban hitelesen megélni.
Így született meg a Bosei Monasztikus Közösség, amelynek különlegessége kezdettől fogva ökumenikus jellegében rejlett. Különböző keresztény hagyományokból érkező férfiak és nők éltek együtt, miközben saját egyházi identitásukat is megőrizték. Bose az évek során nemzetközileg ismert lelki és ökumenikus találkozóhellyé vált, különösen az ortodox kereszténységgel kialakított kapcsolatok révén. Katolikus, protestáns és ortodox teológusok, püspökök és szerzetesek rendszeresen találkoztak itt, hogy ne csupán beszéljenek az egységről, hanem valamilyen módon meg is tapasztalják azt. Bianchi számára ugyanis az ökumenizmus nem elsősorban intézményi program volt, hanem életforma. Meggyőződése szerint a keresztény egységet nem lehet pusztán dokumentumokkal, bizottságokkal és teológiai egyeztetésekkel létrehozni; az egységet már azelőtt élni kell, hogy annak teljes egyházi formája megszületne. Közösen kell hallgatni Isten Igéjét, imádkozni, vendégül látni egymást, és megtanulni a másik hagyományában nem veszélyt, hanem ajándékot látni.
Bianchi idővel a katolikus egyházi életben is jelentős szerepet kapott. Több püspöki szinódus munkájában részt vett, Ferenc pápa pedig 2014-ben a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa konzultorává nevezte ki. Íróként is rendkívül termékeny volt: könyveinek, tanulmányainak és előadásainak középpontjában újra és újra a Biblia, a lectio divina, az ősegyház, a szerzetesi hagyomány és a keresztény egység kérdése állt. Olyan keresztény gondolkodóvá vált, akinek szavára nemcsak katolikus körökben figyeltek. Éppen ezért különösen fájdalmas, hogy élete utolsó szakaszát az általa alapított közösséggel kialakult súlyos konfliktus árnyékolta be. Miután 2017-ben lemondott a közösség vezetéséről, belső feszültségek alakultak ki, majd egyházi vizsgálat után arra kötelezték, hogy hagyja el Bosét. Egy alapító számára aligha képzelhető el nehezebb helyzet annál, mint hogy távol kelljen élnie attól a közösségtől, amelynek létrejöttéhez és történetéhez évtizedeken át egész életét adta.
Mégsem lenne helyes Enzo Bianchi életét sem idealizálni, sem kizárólag az utolsó évek konfliktusán keresztül szemlélni. Örökségének értékelése bizonyára sokáig folytatódik majd, és személyével kapcsolatban eltérő vélemények maradnak fenn. Van azonban valami, amit nehéz elvitatni tőle: egész életében hitt abban, hogy a keresztények megosztottsága nem lehet természetes állapot. Az egység számára nem valamiféle távoli egyházi cél volt, hanem mindennapi feladat. Talán éppen ezért különös jelentőségű, hogy élete végén neki magának is a kiengesztelődés kérdésével kellett szembenéznie. Az ember egész életében beszélhet az egységről, mégis eljuthat oda, hogy maga is rászorul a kiengesztelődésre. Ez nem teszi értéktelenné az üzenetét; inkább emberibbé és komolyabbá teszi azt.
Enzo Bianchi halálával nemcsak egy ismert szerzetesi közösség alapítója távozott, hanem egy olyan keresztény gondolkodó is, aki újra és újra emlékeztetett arra, hogy az egységet nem elég hirdetni: meg is kell élni. Bose története, minden szépségével és minden törésével együtt, ezt a kérdést hagyja örökségül az egyházak számára. Képesek vagyunk-e úgy ragaszkodni saját hitünkhöz és hagyományunkhoz, hogy közben ne mondjunk le a másik keresztényről? Talán Enzo Bianchi egész életműve erre az egyetlen kérdésre vezethető vissza.
fotó: közösségi média