Hallom-e önmagam?

Nem azt kérdezem, gondolkodom-e magamról. A kettő ugyanis nem ugyanaz. Az ember képes hosszasan elemezni önmagát úgy, hogy közben egyetlen pillanatra sem találkozik azzal, ami valóban történik benne. Magyarázatokat gyártunk, újrajátsszuk a múltat, vitatkozunk képzeletben másokkal, igazoljuk döntéseinket, védjük magunkat még akkor is, amikor senki sem támad. Ez még nem önismeret. Néha éppen ez a belső zaj akadályozza meg, hogy meghalljuk önmagunkat.

Jung egyik ismert gondolata szerint amit önmagunkban nem teszünk tudatossá, az könnyen úgy jelenik meg az életünkben, mintha a sorsunk volna. Sokszor valóban így történik. Amit nem akarunk észrevenni magunkban, attól még nem tűnik el. Megjelenhet indokolatlan haragban, sértődékenységben, szorongásban, visszatérő konfliktusokban, túlérzékenységben vagy éppen abban, hogy újra és újra ugyanazokat a döntéseket hozzuk meg. A pszichénk beszél. A kérdés az, hajlandók vagyunk-e meghallani.

Hirdetés
Katolikus.sk webshop

De mit jelent meghallani önmagamat? Talán először azt, hogy nem ítélem meg azonnal azt, amit találok. Ha fáradt vagyok, nem rögtön azt mondom: gyenge vagyok. Ha félek, nem azt: gyáva vagyok. Ha haragos vagyok, nem kell rögtön sem igazolnom, sem elítélnem magamat. Először egyszerűen csak észrevehetem: ez most bennem van.

Pál Feri sokszor beszél arról, hogy az önmagunkhoz való viszony meghatározza azt is, hogyan tudunk másokhoz kapcsolódni. Aki állandóan elnyomja, megszégyeníti vagy figyelmen kívül hagyja saját érzéseit, annak előbb-utóbb mások érzéseit is nehéz lesz meghallania. Aki viszont képes megállni, észrevenni, mi történik benne, és nem azonnal ennek hatására cselekedni, annak egyre nagyobb szabadsága lesz.

Mert önmagam meghallása nem azt jelenti, hogy minden érzésemnek engedelmeskednem kell. Az érzés nem parancs. A félelem nem jóslat. A vágy nem döntés. És a harag sem mindig igazság. De mindegyik hordozhat valamilyen üzenetet arról, hogyan vagyok.

Talán azért sem halljuk önmagunkat, mert félünk attól, amit meghallanánk. Talán azt, hogy elfáradtunk valamiben, amit régóta erőltetünk. Hogy fáj valami, amiről azt állítottuk, már nem számít. Hogy hiányzik valaki. Hogy szükségünk lenne szeretetre, nyugalomra, biztonságra. Hogy nemet szeretnénk mondani. Vagy éppen azt, hogy bocsánatot kellene kérnünk.

Sokszor könnyebb tovább beszélni, dolgozni, intézkedni, görgetni a telefont, mások problémáival foglalkozni, mint néhány percig csöndben maradni önmagunkkal. Mert a csöndben nemcsak a béke szólalhat meg. Ott néha megszólal a hiány, a seb, a félelem, a szégyen is.

Pedig az önmagunkra figyelés nem önzés. Sokkal inkább felelősség. Aki valamennyire érti, mi történik benne, kevésbé kényszerül arra, hogy mindezt másokra vetítse. Nem kell minden fájdalmáért bűnöst keresnie, minden félelmét veszélyként értelmeznie, minden sérülésére támadással válaszolnia.

Pontosan itt kezdődik valami, ami már túlmutat a pszichológián. Mert amikor az ember valóban elcsendesedik, és elkezdi meghallani önmagát, könnyen ráébred arra is, hogy a legmélyebb kérdéseire nem mindig ő maga adja meg a választ.

A keresztény csönd nem egyszerűen befelé figyelés. Nem önmagunk körüli forgás. Inkább annak a tere, ahol végre nemcsak magunkat halljuk, hanem azt is, Aki nálunk mélyebben ismer bennünket.

Lehet, hogy az imádság néha éppen ezzel kezdődik: nem beszélek. Nem magyarázok. Nem kérek. Nem próbálom Istent meggyőzni semmiről. Csak ott maradok előtte azzal, ami bennem van.

A fáradtságommal. A félelmeimmel. A haragommal. A vágyaimmal. A hibáimmal. A kimondatlan mondataimmal.

És talán egyszer csak megértem: nem azért kell meghallanom önmagamat, hogy mindenáron önmagamra találjak, hanem hogy végre őszintén oda tudjam adni magamat Istennek.

Mert Isten előtt nem kell jobbnak hangzanunk annál, akik vagyunk. Elég, ha végre igazak vagyunk.