Az Egyesült Államok továbbra is küzd múltjával. A fekete rabszolgaság témája nem csupán vissza-visszatérő téma, hanem a legutóbbi évtized állandó ellentétforrása. Úgy tűnik az USA képtelen lezárni a múltat: sem a fehér többség, sem pedig a rabszolgaként behurcoltak utódai nem képesek békességet találni. Nem lelnek nyugalmat, mert képtelenek a tegnapot végképp eltörölni, megbocsátani egymásnak. Mindenesetre ez egy olyan küzdelem, melyet csupán az Egyesült Államok lakosai értenek, és csak rajtuk múlik a megoldás. Az ország katolikus lakosságán belül ugyanúgy – az etnikai különbségek ugyanis a helyi egyházban sem teljesen temetetlenek…
A Notre Dame Egyetem kutatásai szerint a fekete katolikusok az Egyházon belül is inkább tömböt alkotnak, semmint szétoszlanának más hívek között. Saját öntudattal rendelkeznek, az elkülönülés a fehér többségtől még mindig zsigeri válaszuk. Mindennek természetesen (sajnálatos) történelmi előzményei vannak: 1866-ban, Baltimore városában a püspökök zsinatot tartottak, melyen több olyan katolikus főpap is részt vett, kinek rabszolgatartó múltja nyilvánvaló volt. Így nem is hoztak pártatlan döntéseket. A felszabadítottak közötti misszióra úgy tekintettek, mint olyan tevékenységre, mely egy eredendően alacsonyabb rendű erkölcsi és intellektuális képességekkel rendelkező közösséget érint. Nyilvánvaló, hogy a papság egy jelentős része egészen máshogy gondolkodott – főként a frissen Franciaországból és Belgiumból bevándorlók.
Nagyon sokáig tartott, míg az USA katolikus egyháza hajlandó lett a feketék általános befogadására. Hajlamos volt kizárólag feketékből álló plébániák kialakítására, miközben azok joggal követelték, hogy az Egyház bármelyik közösségében azonos jogú tagok lehessenek. Ezzel bizonyos értelemben közelebb kerültek a katolikus egyetemességhez, mint fehér hittestvéreik. Ez a jelenség együtt járt azzal is, hogy mivel a fekete plébániák a peremre kerültek, egymással, sokkal nagyobb szolidaritásban álltak. Ez szükségszerű tényező maradt fennmaradásuk szempontjából.
Az első Színesbőrű Katolikus Kongresszus 1889-ben jött létre, majd Szövetséges Színesbőrű Katolikusok néven 1927-ben ismétlődött meg. Ezeken laikusok, szerzetesek, papok és szerzetesnők a pápához elküldeni kívánt üzeneteiket fogalmazták meg, melyekben Róma segítségét kérték szélesebb körű támogatásért. Északon főként 1940 és 1970-ben lendült fel a fekete katolikusok lelki élete, köszönhetően elsősorban a katolikus iskoláknak. Ezek későbbi fokozatos bezárása ismét csak olaj volt a tűzre, a (szerencsére) erőszak nélküli tiltakozások sorozatára.
A 20. század hatodik évtizedében a fekete katolikusok közösségében a korszak emberjogi mozgalmai, a polgári jogokért küzdők elvei, a Fekete Erő (Black Power) kultusza szükségszerűen terjedni kezdtek. A National Catholic Reporter írása szerint a megoldást a II. Vatikáni Zsinat képviselte. Ennek hatására került befogadásra a fekete amerikaiak kulturális sajátossága, a feketék képviselete az Egyházi vezetőségben. Elhatározás született arról, hogy a szóban forgó közösségnek több papra van szüksége, több püspökre és egy afro-amerikai rítusra. (Ez utóbbiak közé tartozik a Zairei Rítus, valamint az ausztrál bennszülöttek és a mexikói Chiapas eredeti lakosságának kulturális elemeivel kevert miseforma.) Ezek azonban a mai napig ellenkezést váltanak ki az Egyház egyes köreiből.
A fekete katolikusok ügye Amerikában késik a széleskörű változással. Még meglehetősen sok idő telik el, mire az USA minden katolikus híve végre bizalmatlanság nélkül, egymás sajátosságait tiszteletben tartva lesznek képesek együtt élni. A békesség szelleme azonban kétségtelenül él, a sikerért azonban dolgozni kell még…
fotó: Magnific.AI/illusztráció