Steven Spielberg filmjeinek vissza-visszatérő eleme a földönkívüliekkel való találkozás. Néha egy-egy projekt erejéig elbúcsúzik a fantasztikumtól, de újból visszatér hozzá az évtizedek folyamán. A hollywoodi legenda legutóbbi rendezésében arra keresi a választ, milyen hatással volna az emberiségre, ha a kormányok nyilvánosságra hoznák a tényt, miszerint idegenek valóban léteznek – az eredmény azonban sajnos megmarad a kisdedóvós rágódás szintjén…
A közönséget ma már nem érdeklik a földönkívüliek. Az X-akták misztikumának ideje lejárt. A mesterséges intelligencia, a világméretű politikai hazudozás és az egyre sűrűbb háborúk, gazdasági válságok visszarántják az embert a földi valóságba. Talán éppen ez lehet az egyik oka annak, hogy a „Leleplezés napja” (Disclosure Day) érdektelenségbe fulladt.
A történet szerint a Földünk a harmadik világégés küszöbén áll, teljes a nemzetközi pánik. Egy kormányzati hivatalnok ekkor tulajdonít el egy olyan adathordozót, melyen megdönthetetlen bizonyítékok találhatók arra, hogy az Egyesült Államok kormánya már nagyon régóta birtokában van földönkívüli technológiának – sőt, idegen lényeket is fogva tart. A film azonban nem magukról a nagyfejű lényekről kíván mesélni, hanem azt találgatja, vajon hogyan válaszolnának a Homo sapiens tömegei a velük kapcsolatos hirtelen bizonyosságra. Silány és sekélyes szinten.
A szereplők egy része azt állítja, hogy a keresztények tömegesen hagynák el hitüket, ha kiderülne, hogy az emberen kívül sokkal fejlettebb intelligencia létezik a világűrben. Egy apáca azonban felteszi a kérdést: ugyan miért teremtett volna Isten ekkora világegyetemet csupán egyetlen faj kedvéért? Azután a történet bonyolódik tovább. Ennyi. Spielberg nem lép tovább. Pedig a felvetés ennél sokkal több időt és teret érdemelne. Akár egy több évados sorozatot is!
Úgy tűnik, a „mester” abból indul ki, hogy az a lény, mely az embernél felfoghatatlanul magasabb rendű technológiával rendelkezik, isteni eredetű. Mintha a csillagközi utazás képessége egyértelművé tenné az erkölcsi magasabbrendűséget vagy az élet értelmének határozott ismeretét. A 21. század embere azonban, ha alul is marad értelmi képességeiben, tisztában van vele, hogy a tudományos felsőbbrendűség nem jelent mindenhatóságot. Továbbra is fennmaradna tehát a skolasztika kérdése: ha a földönkívüli biológusok kísérleteinek eredménye vagyunk, vajon ők kinek a lombikjában fogantak? Hol van a láncolat eleje? Ki a mozdulatlan mozgató? A szükségszerű „Isten” – aki nem anyag, és nincs szüksége sem időben megszerzett tudományra, sem technológiára a teremtéshez, mert ahhoz puszta akarata is elegendő? Miért vesszük alapvetésnek, hogy a galaxisokat meghódító űrlények ateisták, és nem hisznek egy olyan végső létezőben, akinek nincs szüksége kísérletezésre, fajokkal való játszadozásra, mert az a kíváncsiságnak, valamint a tudás hiányának jele?
Nálunk nagyobb koponyák tették már fel a kérdést: vajon melyik lehetőség ijesztőbb – ha magányos fajnak születtünk, vagy csupán egy vagyunk a számtalan csillagközi népség közül? Amióta létezik a tudományos-fantasztikus irodalom, a találkozás szinte minden általunk elképzelhető változatát papírra vetették. És mégis: bármelyiket is vizsgáljuk, valójában nem az idegennel való kapcsolatteremtést hiányoljuk. Magunkat keressük odakint. Válaszokat a megoldhatatlan bajokra, gondokra. Saját hibáinkra, bűneinkre. Megváltást várunk. Valamilyen külső erőt, mely határozottan felment vagy elítél bennünket. Elhozza a földi mennyországot, vagy a pokol által egyesíti a káini átokkal szenvedő emberiséget. Különös féle az ateista ember! A metafizikai, természetfeletti lényeket képtelen elfogadni, ám istennek kijáró hódolattal várja csészealj-messiásait. Függetlenül azonban attól, hogy hisszük-e az idegenek létezését, vagy teljesen elutasítjuk azt, az értelmes vitának mindig van helye. Az őszinte és nyitott párbeszéd egészen sok rejtélyre nyithat ajtót – legfőképpen az emberi pszichéjében!
fotó: Magnific AI