Martin Kováč neve elsősorban azok számára lehet ismerős Szlovákiában, akik figyelemmel kísérik a vallási és társadalmi kérdésekről szóló közéleti párbeszédet. Ókatolikus papként, teológusként és projektmenedzserként rendszeresen megszólal a vallásszabadság, az egyházak szerepe, valamint a hit és a modern társadalom kapcsolatának témáiban. Az elmúlt években több országos médiumban adott interjút, publikált közéleti írásokat, és aktív szerepet vállalt az egyházak jogi helyzetéről és a vallási pluralizmusról folyó szakmai vitákban.
Beszélgetésünkben nemcsak saját hivatásáról és az ókatolikus hagyományról kérdeztük, hanem arról is, hogyan látja a mai egyházak előtt álló kihívásokat, a vallásszabadság helyzetét, az állam és az egyház kapcsolatát, valamint azt, hogy milyen küldetése lehet egy papnak a 21. században.
Bemutatkozna röviden olvasóinknak? Mi vezette Önt a papi szolgálathoz?
Martin Kováč vagyok. Ókatolikus pap, férj, édesapa, emellett egy nagy vállalati alapítványnál dolgozom projektmenedzserként. A papi szolgálatomat tehát civil foglalkozás mellett végzem, és ezért a szolgálatért mindeddig soha nem kaptam fizetést.
Római katolikus környezetben nőttem fel, de mivel nem éreztem magamban hivatást a cölibátusra, beletörődtem, hogy nem leszek pap. Teológiai tanulmányaim során azonban olyan kereszténységet kezdtem keresni, amely hű a hagyományhoz, ugyanakkor őszintén képes válaszolni a mai világ kérdéseire. Így – kezdetben csupán könyvek révén – megismertem az ókatolikus hagyományt, és úgy éreztem, megtaláltam lelki otthonomat.
A papi szolgálat számomra soha nem rangot vagy hatalmat jelentett. Sokkal inkább az emberek, a közösség és a társadalom szolgálatának egyik formáját.
Miben sajátos az ókatolikus hagyomány, és miben különbözik leginkább attól, amit az emberek általában a „katolikus egyház” alatt értenek?
Amikor az emberek részt vesznek egy istentiszteletünkön, többnyire azt tapasztalják, hogy minden nagyon ismerős számukra. Katolikusok vagyunk, ünnepeljük az Eucharisztiát, az apostoli hagyományban állunk, és az első századok osztatlan egyházának életét kívánjuk folytatni.
A különbséget inkább az egyház működésében és a tekintély felfogásában látom. Igyekszünk kevésbé központosítottak lenni, jobban figyelni a helyi közösségek hangjára, és ott is párbeszédet folytatni, ahol más egyházak gyakran kész válaszokat kínálnak. Hiszünk abban, hogy a hagyomány nem múzeum, hanem élő történet, amelybe minden nemzedék a maga kérdéseivel kapcsolódik be.
Szoktuk azt is mondani, hogy az ókatolikus egyházak egyfajta középutat (via media) képviselnek a nyugati és a keleti egyház, valamint a római katolicizmus és a 16. századi protestáns reformációból született egyházak között.
Manapság sokan beszélnek az egyházak iránti bizalom válságáról. Ön hogyan látja ezt a helyzetet?
Úgy gondolom, hogy a bizalmi válság valós jelenség, és hiba lenne bagatellizálni. Összefügg a botrányokkal, a hatalommal való visszaélésekkel, de azzal is, hogy sok egyház inkább önmagát védi, mint az embereket.
Ugyanakkor nem gondolom, hogy ez a lelkiség válsága lenne. Az emberek ma is keresik az élet értelmét, a kapcsolatokat, a megbocsátást, a reményt és a nagy életkérdésekre adott válaszokat. Inkább az intézményekbe vetett bizalmukat veszítik el. Ez arra hívja az egyházakat, hogy nyitottabbak, emberközelibbek és hitelesebbek legyenek.
Milyen kérdésekkel vagy problémákkal fordulnak ma leggyakrabban Önhöz az emberek?
Meglepő módon ritkán teológiai kérdésekkel. Inkább az emberi kapcsolatokat érintő kérdésekkel, magánnyal, családi konfliktusokkal, kiégéssel, szeretteik elvesztésével vagy azzal, hogy úgy érzik, elvesztették életük irányát.
Sokan olyan embert keresnek, aki nem ítélkezik felettük, hanem meghallgatja őket. Úgy gondolom, hogy a meghallgatás az egyik legfontosabb lelkipásztori szolgálat.
Az individualizáció és a szekularizáció korát éljük. Keresi még a mai ember a spiritualitást?
Többnyire igen. Csak gyakran már nem a hagyományos intézményekben keresi. A vallásszociológia több mai kutatása ugyanakkor azt is mutatja, hogy sok ember hit és vallásosság nélkül is képes kiegyensúlyozott és teljes életet élni. Ezért olyan hiteles hitutat kell keresnünk, amely egy olyan világban is megszólít, ahol sokak számára Isten hiánya sem jelent problémát.
Úgy érzem, hogy az emberek ma elsősorban hitelességet keresnek. Nem elégednek meg egyszerű válaszokkal vagy frázisokkal. Tudni akarják, hogy az egyház valóban azt éli-e, amit hirdet. Ebben a tekintetben a szekularizáció szerintem egészséges kihívás az egyházak számára.
Vannak előnyei a kisebb egyházi közösségeknek a nagy egyházi struktúrákkal szemben?
Vannak előnyeik és hátrányaik is. Nincsenek nagy épületeink, apparátusunk vagy jelentős anyagi forrásaink. Ugyanakkor szinte mindenkit név szerint ismerünk.
Ha valaki hosszabb ideig nem jön, azt észrevesszük. Ha valakinek gondja van, a közösség tud róla. A kisebb közösségekben az egyház gyakran kevésbé intézmény, inkább emberi kapcsolatok hálózata.
Milyen szerepet kellene betölteniük a kisebb keresztény közösségeknek a társadalomban?
Ugyanolyat, mint bárki másnak. Nem kell nagynak lenni ahhoz, hogy valami értékes legyen. A sokszínűség nem veszély, hanem a szabadság megnyilvánulása. A kisebb közösségek gyakran új nézőpontokat hoznak, új lelkipásztori formákkal kísérleteznek, és megszólítják azokat is, akik a nagy egyházi struktúrákban nem éreznék otthon magukat.
Hogyan látja ma a vallásszabadság helyzetét Szlovákiában?
A világ számos országához képest jó helyzetben vagyunk. Senki sem tiltja meg, hogy higgyünk vagy vallási közösségben éljünk. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy Szlovákiának még sokat kell fejlődnie abban, ahogyan a kisebb vallási közösségekhez viszonyul. A vallásszabadság ugyanis nem csupán a hit szabadságát jelenti, hanem azt is, hogy az állam képes-e minden közösséggel igazságosan bánni.
Ön szerint az államnak inkább partnerként kellene viszonyulnia az egyházakhoz, vagy csupán semleges szabályalkotóként?
Valahol a kettő között. Az állam elsődleges feladata az igazságosság és a semlegesség biztosítása. Nem döntheti el, melyik vallás jobb vagy rosszabb.
Ugyanakkor az egyházak fontos partnerek lehetnek a társadalmi összetartás, az önkéntesség és a szociális segítségnyújtás területén. A partnerség azonban nem jelenthet függőséget vagy kiváltságokat.
Hol húzódik a határ a jogos szabályozás és a felesleges adminisztratív akadály között?
Az államnak joga van szabályokat alkotni. Nem teremthet azonban olyan feltételeket, amelyek a gyakorlatban teljesíthetetlenek. Ha a szabályozás már nem a célját szolgálja, hanem a kizárás eszközévé válik, akkor valami nincs rendben. Úgy gondolom, hogy az egyházak és vallási közösségek nyilvántartásba vételének területén Szlovákiában ezt a határt már átléptük.
Ha egy dolgot megváltoztathatna az állam és az egyházak kapcsolatában, mi lenne az?
Elválasztanám egymástól a nyilvántartásba vétel és az állami finanszírozás kérdését. Az állam elismerheti egy vallási közösség létezését anélkül, hogy automatikusan pénzügyi támogatást is nyújtana neki. Ez több európai országban is így működik, és szerintem ésszerű megoldás.
Milyennek képzeli az állam és a vallási közösségek közötti egészséges együttműködést?
Olyannak, amelyben nem akadályozzák egymást, ugyanakkor együttműködnek ott, ahol annak értelme van. Az egyház ne irányítsa az államot, az állam pedig ne irányítsa az egyházat. Mindkét fél őrizze meg függetlenségét, miközben közösen dolgozik azért, hogy az emberek élete jobb legyen. Ez magában foglal egy egészséges, kölcsönös kritikai távolságtartást is, hiszen az egyházak egyik alapvető küldetése minden korban az, hogy prófétai hangként szólaljanak meg.
Mit kellene az egyházaknak jobban tenniük ahhoz, hogy érthetőbbek legyenek a mai ember számára?
Többet kellene hallgatniuk, és kevesebbet beszélniük. Gyakran már a válaszaink készen vannak, mielőtt meghallanánk a kérdéseket. Az embereknek azonban nincs szükségük újabb kioktatásra. Olyan közösséget keresnek, amely komolyan veszi őket, és elkíséri őket életük nehéz időszakaiban is.
Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznia a pap küldetését a 21. században, hogyan hangzana?
Érzékeny útitársnak lenni, aki segít az embereknek megtalálni Istent valódi életük közepette, nem azon kívül.
Végül egy személyes kérdés: Mi ad Önnek reményt?
Reményt az emberek adnak. Amikor látom a szolidaritást a hétköznapi emberek között, amikor valaki segít egy idegenen, amikor képes bocsánatot kérni vagy megbocsátani.
Keresztényként pedig hiszem, hogy Isten ma is cselekszik a világban. Sokszor csendesen, nagy látványosságok nélkül, éppen ott, ahol megszületik a jóság, az együttérzés és a bátorság.
fotók: Martin Kováč FB oldala