Łukasz Sośniak jezsuita pap a lengyel DEON portálon ismertette Tomáš Halík cseh teológusnak az ausztriai Puchberg kastélyában rendezett európai szinodális szimpóziumon elhangzott gondolatait. A szerző a katholisch.de német portál és a Stacja7 beszámolóira is támaszkodva mutatja be Halík helyzetértékelését, amely szerint az európai kereszténység válságára már nem elegendő egy újabb evangelizációs program: az Egyháznak mélyebb, kulturális és szerkezeti megújulásra, egyfajta „új reformációra” van szüksége.
A kereszténység európai helyzete Halík szerint már nem írható le egyszerűen az ateizmus térnyerésével. Korunk egyik legnagyobb kihívása inkább a vallási közöny: emberek tömegei nem harcolnak az Egyházzal, nem vitatják Isten létét, egyszerűen „csak” már nem tőle várják a választ életük alapvető kérdéseire. A cseh teológus ezt „tömeges apátiának” nevezi.
Megállapítása szerint az elmúlt évtizedek evangelizációs kezdeményezései – köztük a II. János Pál pontifikátusához kapcsolódó új evangelizáció – nem tudták megállítani a kontinens szekularizációját. Ehhez társult az Egyház hitelességének súlyos megrendülése, amelyet különösen a kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélések és azok intézményi kezelése idézett elő.
Halík ezért úgy látja, hogy nem elegendő a kommunikáció vagy a lelkipásztori módszerek korszerűsítése. A megújulásnak el kell érnie az Egyház belső kultúráját is: a hatalom gyakorlását, a tekintély értelmezését, a döntéshozatalt, valamint a papság és a világi hívek kapcsolatát. A „reformáció” ebben az értelemben nem szakítást jelent, hanem az egyházi működés mélyebb újragondolását.
Különösen fontosnak tartja annak felismerését, hogy az ateizmussal folytatott hagyományos vita egyre kevésbé érinti a modern ember problémájának lényegét. A mai ember sok esetben nem mondja, hogy Isten nem létezik – egyszerűen nem foglalkozik a kérdéssel. Ebben a helyzetben az Egyház feladata nem csupán az, hogy jobb válaszokat adjon, hanem az is, hogy olyan találkozási tereket hozzon létre, ahol ismét megszülethetnek az Istenre, az élet értelmére, a reményre és a transzcendenciára irányuló kérdések.
Halík szerint Európának az egyetemes Egyházban betöltött szerepét is újra kell gondolnia. Az öreg kontinens évszázadokon keresztül a kereszténység egyik központja és missziós kiindulópontja volt, ezért könnyen tekintette saját tapasztalatát általános mintának. Ez a korszak azonban véget ért. Európának ma már nem elsősorban tanítania kellene Afrika, Ázsia vagy Latin-Amerika egyházait, hanem tanulnia is kell tőlük.
Európa ugyanakkor sajátos tapasztalattal járulhat hozzá az egyetemes Egyház életéhez: annak megtapasztalásával, milyen keresztényként élni egy erősen szekularizált társadalomban. A francia laicitás, a skandináv egyházi modellek, a német állam–egyház viszony, valamint Közép- és Kelet-Európa vagy a mediterrán térség katolicizmusa különböző válaszokat adott ugyanarra a kérdésre. Halík szerint Európa ezért egyfajta laboratóriummá válhat, ahol megmutatkozik, miként létezhet a kereszténység akkor, amikor már nem élvez magától értetődő társadalmi és kulturális privilégiumokat.
A teológus Ferenc pápa egy korábbi képét is felidézte. Jorge Mario Bergoglio még pápává választása előtt úgy fogalmazott: Krisztus az ajtónál áll és kopogtat, de talán nem azért, hogy bejöjjön, hanem mert belülről kopogtat, és ki akar menni. Halík szerint az Egyház jövője is ebben az irányban keresendő: nem önmaga fenntartásában, hanem abban, hogy kilép saját megszokott határai közül, és ott találkozik az emberrel, ahol az ténylegesen él.
A szekularizációt Halík nem tekinti kizárólag veszteségnek. Az Egyház társadalmi kiváltságainak és korábbi kulturális befolyásának csökkenése szerinte megtisztulást is hozhat. Egy kevésbé hatalmi helyzetben lévő kereszténység alázatosabbá, szabadabbá és hitelesebbé válhat. Ugyanakkor a szekularizált társadalom sem problémamentes: az individualizmus, a kapcsolatok szétesése, a magány és a gyökértelenség új lelkipásztori kihívásokat teremtenek.
Halík ehhez kapcsolódva beszél a „perichoretikus kultúráról”. A kifejezés a Szentháromság teológiájából ered, és az isteni személyek kölcsönös egymásban-létét, kapcsolatát fejezi ki. Egyházi és társadalmi értelemben olyan közösséget jelenthet, amelyben az egység nem követel egyformaságot, a különbözőség pedig nem vezet szükségszerűen széthúzáshoz.
Ebben az értelemben a szinodalitás Halík számára sem pusztán intézményi reform vagy új döntéshozatali mechanizmus. Sokkal inkább olyan egyházi kultúra, amelyben nagyobb szerepet kap a meghallgatás, a párbeszéd, a kölcsönös tisztelet és a közös megkülönböztetés.
A cseh teológus gondolatainak középpontjában nem az áll, miként lehetne visszaszerezni az Egyház korábbi társadalmi pozícióját. A kérdés az, hogyan lehet hitelesen kereszténynek maradni egy olyan Európában, ahol a kereszténység már nem a kultúra megkérdőjelezhetetlen háttere. Halík válasza szerint a jövő Egyháza kevésbé lehet az előre elkészített válaszok és a társadalmi hatalom közössége, és egyre inkább a találkozás, a meghallgatás, a kapcsolat és a remény helyévé kell válnia.
fotó: közösségi média