Isten nagylelkű. Megtűri az embert.
Első hallásra ez a mondat talán kissé nyers. Mintha Isten csak nehezen viselné el teremtményét. Pedig éppen az ellenkezőjéről van szó. Isten türelme nem fáradt elnézés, hanem irgalmas tér: idő arra, hogy az ember megváltozzon, visszatérjen, azaz újrakezdjen.
Mi emberek ennél sokkal gyorsabbak vagyunk. Egyetlen mondatból jellemet rajzolunk, egy hibából egész életet ítélünk meg. Néhány töredékből kész emberképet alkotunk. Magunknak. A filozófus Kierkegaard egész gondolkodásának egyik mély belátása, hogy az ember nem kész állapot, hanem feladat: önmagává kell válnia Isten előtt. Vagyis nem lehet valakit véglegesen lezárni ott, ahol éppen tart.
Mi mégis gyakran ezt tesszük. Azt mondjuk: ilyen. Isten talán inkább azt mondja: még nem kész. És éppen ebben rejlik az ő nagylelkűsége. Ő nemcsak azt látja, amivé lettünk, hanem azt is, amivé még lehetünk. Majd. Később. Ő ismeri gyengeségeinket, önáltatásainkat, félelmeinket, azokat a mélységeket is, amelyeket még magunk előtt is próbálunk elrejteni. Mégsem mond le rólunk.
A töredékes tudás itt különösen fontos figyelmeztetés. Mi egymásból többnyire csak részleteket látunk: egy rossz napot, egy szerencsétlen mondatot, egy gyengeséget. Azt hisszük, ismerjük a másikat, pedig talán csak egyetlen oldalát olvastuk el.
Isten az egész történetet látja. Ezért is – emberi nyelven megfogalmazva – türelmesebb nálunk. És talán ezért kellene nekünk is valamivel óvatosabban bánnunk egymással.
Mert ha Isten, aki mindent tud rólunk, megtűr bennünket, akkor mi, akik csak töredékeket tudunk egymásról, igazán megengedhetnénk magunknak egy kis nagylelkűséget…
fotó: AI/illusztráció