Van nevetés, amely felszabadít, és van, amely sebet ejt. Különösen fáj, amikor valaki a könnyeinket egyfajta megvető mosollyal nézi. A sírás pillanatában többnyire nem tudunk védekezni: ilyenkor megmutatkozik az, amit máskor gondosan elrejtünk. Ha erre gúny a válasz, nemcsak a bánatunk marad velünk, hanem a szégyen is, amelyet valaki más tett hozzá. Tudva és akarva: röhögve.
Ilyenkor jólesne azt hinni, hogy egyszer mindenki pontosan azt kapja vissza, amit adott. Az élet azonban nem ilyen egyszerű. Vannak bántások, amelyekért soha nem kérnek bocsánatot, és vannak emberek, akik látszólag következmények nélkül mennek tovább. Ha a jóvátételre várunk ahhoz, hogy ismét élni tudjunk, még sokáig annak a markában maradunk, aki megbántott. A fájdalmunk ettől még valóságos. Nem kell kisebbítenünk, és a megbocsátást sem lehet erőltetni.
Talán egy kérdés segíthet: mit teszünk mi, amikor mások kiszolgáltatottságával találkozunk? Elfordítjuk a tekintetünket, kényelmetlenül mosolygunk, vagy képesek vagyunk ott maradni mellettük? A könnyek nem mindig kívánnak magyarázatot. Sokszor, azaz a legtöbbször nem is kell a magyarázat… Néha elég egy pohár víz, egy szék, néhány perc figyelem. Az ilyen apró gesztusokból érzi meg az ember, hogy a bánatában sem vált nevetségessé vagy egyedül-valóvá. S ha ezek az apró gesztusok nincsenek, hajlamosak vagyunk azt hinni, már teljesen elvesztünk.
Krisztus nem kinevette a sírókat. Közel lépett hozzájuk. Persze, mi nem Krisztus vagyunk. Csak krisztusiak akarunk lenni. És ki kell mondani: a keresztények – mi – nem mutatnak jó példát. Nem! Nagyon nem! De hogy tényszerű és igazságos legyek: vannak kivételek. Sajnos, inkább csak kivételek… Még jó, hogy töredékes tudásunkkal is tudjuk ezt…
fotó: AI/illusztráció