„Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.”
Róm 14,8
Az ember különös módon tud bánni az idővel. A tegnapot újra és újra végiggondolja, a holnapot tervezi, félti vagy várja… És közben könnyen elsiklik a nap fölött, amelyet éppen most kapott.
Pedig az élet mindig a jelenben történik. Ma tudunk valakit megszólítani. Ma tudunk megbocsátani. Ma tudunk figyelmesebbek, türelmesebbek, becsületesebbek lenni. Ma tudunk imádkozni, hálát adni, segíteni, örülni. A holnap mindebből még semmit sem tett meg helyettünk.
Horatius híres sora így hangzik: carpe diem, quam minimum credula postero – ragadd meg a napot, és ne bízd túlságosan magad a holnapra. Nem keresztény gondolatként született, mégis van benne valami nagyon emberi igazság: az életet nem lehet későbbre halasztani.
Szent Pál azonban ennél tovább vezet bennünket. Nem egyszerűen azt mondja: élj a mának. Azt mondja: ha élünk, az Úrnak élünk. Vagyis a jelen nemcsak azért értékes, mert gyorsan elmúlik, hanem azért is, mert Isten nekünk adott ideje.
Sokszor nagy dolgokban keressük, hogyan lehetne Istenért élni. Pedig többnyire egészen hétköznapi helyzetekben dől el. Abban, hogyan beszélünk azzal, aki fáraszt bennünket. Abban, hogy észrevesszük-e azt, aki segítségre szorul. Abban, hogy elvégezzük-e becsülettel a feladatunkat. Abban, hogy nem halasztjuk-e holnapra a szeretetet, a bocsánatkérést vagy éppen a köszönetet.
Természetesen eljön majd az idő, amikor Szent Pál mondatának második fele válik személyessé: „ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.” De ma még nem ott tartunk.
Most élünk. Ezért most kell Istennek, Istenért élnünk.
Nem majd egyszer, amikor nyugodtabb lesz minden. Nem akkor, amikor több időnk lesz. Nem akkor, amikor végre minden a helyére kerül.
Most. Ezzel a nappal.
fotó: AI/illusztráció