Október 6-a a magyar történelem egyik legfájdalmasabb emléknapja. 1849-ben ezen a napon Aradon kivégezték az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tizenhárom honvédtisztjét, Pesten pedig Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét. A megtorlás célja nem csupán a szabadságharc vezetőinek megbüntetése volt: a császári hatalom példát akart statuálni mindazok számára, akik szembeszálltak vele.
A tizenhárom aradi vértanú között különböző származású és vallású férfiak voltak. Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly mégis ugyanazért vállalták a halált: a magyar szabadság ügyéért. Közülük tizenkettőt tábornokként, Lázár Vilmost ezredesként végeztek ki.
A kivégzés hajnalán négyüket – Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet, Lázár Vilmost és Schweidel Józsefet – golyó által végezték ki, a többieket felakasztották. A halálra ítéltek közül többen mély vallásos hittel néztek szembe utolsó órájukkal. Utolsó szavaik között ezért nemcsak a haza iránti szeretet, hanem az Istenbe vetett bizalom is megjelent.
Lahner György különösen megrendítő mondatokat hagyott az utókorra:
„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”
A tábornok szavai a keresztény ember számára nem egyszerű történelmi emléket jelentenek. A saját áldozatot Krisztus önfeláldozásához mérte, és annak nagyságát éppen ezért alázattal látta.
Hasonló hitről tanúskodott Török Ignác utolsó gondolata is:
„Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”
Kiss Ernő pedig azért imádkozott, hogy a magyar ifjúság szíve Krisztusé, élete pedig a hazáé legyen.
Az aradi vértanúk emlékezete azóta összekapcsolódott a hűséggel, a szolgálattal és az áldozatvállalással. Haláluk nem zárta le azt, amit életükkel képviseltek. A kivégzésük szándékolt elrettentés helyett idővel a nemzeti emlékezet egyik legerősebb jelképévé vált. Október 6-án ezért nem csupán a veszteségre emlékezünk, hanem arra is, hogy a szabadság, a hit és a közösség iránti hűségért vállalt áldozat nem válik értelmetlenné.
fotó: wikipedia.com