Korán sötétedik. Felkapcsoljuk a lámpát. Behúzzuk a függönyt. A nap véget ér. Mi még nem készültünk el mindennel.
Talán ez nyugtalanít bennünket. Maradt még feladat. Egy elintézetlen ügy. Egy elmaradt beszélgetés. Reggel még mindenre jutott volna idő. Legalábbis így gondoltuk. Az este azonban megérkezik. Nem kérdezi, végeztünk-e. Mi pedig számolni kezdjük, ami kimaradt. Amit megtettünk, azt már alig látjuk.
A félhomályban bizonytalanabbak a körvonalak. Könnyebb félreismerni a tárgyakat. Néha önmagunkkal is így járunk. Nehéz napunk volt. Máris sikertelennek érezzük az életünket. Valaki csalódást okozott. Úgy gondoljuk, senkire sem számíthatunk. A fáradtság beleszól az ítéletünkbe. Mi pedig igazságnak hisszük, amit éppen érzünk.
Pedig töredékes a tudásunk. Saját életünkről is. Nem látjuk minden tettünk következményét. Nem tudjuk, kinek jelentett valamit a figyelmünk. Egy mondatunk talán még dolgozik valakiben. Segítségünk talán többet ért, mint gondoljuk. Erről ritkán kapunk visszajelzést. Este sem tudunk mindent számba venni.
Nem kell minden este ítéletet mondanunk magunkról. Van, amit holnap tisztábban látunk. Van, amihez pihenés kell. Egy feladatot olykor félbe kell hagynunk. Reggel folytathatjuk. Most elfáradtunk…
Jézus szavai ilyenkor különösen közel kerülhetnek hozzánk: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11,28) Nem kell eltitkolnunk a fáradtságunkat. A terheinkkel együtt is hozzá fordulhatunk.
Korán sötétedik… A keresztény ember Istenre bízhatja a napját. Az elvégzett munkát. Az elmaradt feladatokat. Azt is, amit még nem ért. Az esti imához néha ennyi is elég: Uram, köszönöm ezt a napot. A többit rád bízom.