Valamiért úgy tűnik, a hivatalos Egyház egy párhuzamos síkon él. Egy önellentmondásoktól hemzsegő, valóságtól elrugaszkodott dimenzióban, ahol Krisztus egyre több parancsát fordítja a Megváltó ellen. Bűnné válik az Atyához való egyetlen útnak, Jézusnak hirdetése, miközben égbekiáltó vétkek lassan szentségi fokra emeltetnek. A Vatikán egy betegesen értelmezett altruizmus jegyében, a humánum jelszava alatt öngyilkosságra készteti Nyugat-Európát. Feltétlen megadást hirdet Mohamed zászlaja előtt, miközben évszázadok keserves viharjainak közepette, az ellene harcolókat az oltárra emelte és minden politikai és gazdasági eszközzel bátorította. Valami csúful megváltozott…
Történt volt, hogy a dominikánus Jean-Paul Vesco érsek-bíboros, az algériai katolikusok vezetője egy belga médiumnak adott interjút. A francia születésű, de élete nagy részét az arab országban töltötte. Ma már Algéria állampolgára is. A szóban forgó beszélgetésben az angol fordítás szerint a következőket mondotta:
„Mi ennek a népnek az egyháza vagyunk. Nem egy prozelita egyház, nem a térítő egyház. Az egyistenhivő vallások számára az erőszakos térítés átok, hiszen azt jelzi, hogy a másik hite valamilyen oknál fogva rossz és hamis.”
Erre válaszolt Robert Barron amerikai püspök, akit az Észak-afrikai főpap megjegyzése egyet nem értő reakciót váltott ki. Röviden így foglalhatnánk össze: Senki sem hiszi, hogy az evangelizáció munkáját melldöngetéssel, kényszerrel és mások értékeinek lenézésével kell folytatni. De az Isten szerelmére, a fürdővízzel együtt ne fordítsuk már ki a gyermeket! Mi sem természetesebb, erre az Egyház bizonyos részéből azonnal megkapta az érzéketlenség bélyegét. Vesco bíboros sietett tisztázni, hogy ő nem ténylegesen Algériáról beszélt, és a prozelitizmusról, hanem arról, hogy az egyistenhívő vallásoknak jobb dolguk is van, minthogy megtérítsék egymást. Márpedig fél évvel ezelőtt, Leó pápa jelentette ki, hogy az egyetemes Egyház alapvető feladata az evangelizáció.
Nem jött jól, hogy időközben a bolognai Matteo Zuppi bíboros bemutatott egy tizenegy oldalas tanulmányt az iszlámról, melyet a vallásos oktatásban érdekelteknek ajánlott. Ezt a pápai arab és iszlám tanulmányokért felelős társaság, valamint számos moszlim szervezet állították össze. Mindez a II. Vatikáni Zsinat okmányának, a „Nostra Aetate” kezdetűnek tiszteletére készült, mely szerint az Egyház nagyra tartja a moszlimok hitét. A kívánt cél az iszlám megismerése és az ezerszer hallott, újra kísértő dialógus felélesztése volna. Nincs tehát nagy értéke azok számára, akik az evangéliumi küldetést komolyan vennék, hiszen alig dönthető el, hogy a Katolikus Egyház véleményét tükrözi-e, vagy éppen a multikulturális társadalom normalitásának egy újabb üzenete volna-e? Ami egészen bizonyosan nem – nem hitvédelmi segédkönyv a próféta hitével szemben. Ezzel párhuzamosan az arab értelmiségi lelkében elítéli a moszlimok által megnyilvánuló tiszteletet a zsidókkal és keresztényekkel szemben, mint akik szintén az igazságot keresik, valójában nem más, mint az erősebb elfogadása a gyenge irányába. Ennek változnia kell! A szudáni Mahmud Muhammad Taha hitmagyarázó szerint a Korán igazsága kétféle: az egyik örök időkre szól, a másik a születését követő évtizedekre vonatkozik. A harcias megnyilvánulások a 7. századi Arábia pogányai ellen valók voltak. Szúfi ihletésű, misztikus jellegű gondolkodását az akkori hatalom nem nézte jó szemmel – Taha, életének akasztással vetettek véget.
Ez a tény kimarad Zuppi írásából, mint ahogyan Damaszkuszi Szent János vélekedés is (aki maga is arab volt) mely szerint az iszlám egy keresztény eretnekség. Mivel azonban ismerte jól a Koránt is, rámutatott híveinek hibáira és félreértéseire, melyeket a kereszténységgel szemben alakítottak ki.
Végeredményben elmondható, hogy párbeszéd csak akkor alakulhat ki építő jelleggel, ha minkét fél ismeri egymást. Az egyik felkészültsége nem elegendő. A békéhez két fél szükségeltetik. A háborúhoz elég az egyik szándéka is!
fotó: MagnificAI/illusztráció