A hagyományokhoz híven Úrnapján, Urunk Jézus Krisztus szent Teste és Vére ünnepén, Szepsiben is megültük parancsolt ünnepünket, átelmélkedve és átélve a szent liturgia alapvető részeit, mint a szertartás, a jel és a szimbólum üzenetét, megengedve és hagyva, hogy neveljen minket a liturgia szertartása, annak ritmusa, átérezve a keresztségben kapott ajándékot, ami Krisztusban új életet adott mindannyiunknak.
A plébánia-templomban csak egy szentmise volt – koncelebrált, ami Úrnapi körmenettel zárult. Nem lehetett ez másként, hiszen milyen furcsa lett volna, sőt egyenesen megbotránkoztató, ha az eucharisztikus körmenetet külön tartották volna előbb magyar, majd szlovák nyelven. Köszönet és hála mindenkinek, aki megértette és magáévá tette az eucharisztia egységteremtő üzenetét.
XIV. Leó pápa katekézise alapján felhasználva – a II. vatikáni zsinat liturgikus mozgalma értékes munkájának gyümölcsét – segített újra fölfedeznünk egy nagyon élő igazságot az ősegyház és az atyák tanításának tárházából. A keresztény liturgia szertartásai ugyanis nem pusztán a szentségi misztérium külsőségét jelentik, nem is az önkényes ceremóniák együttesét, hanem az egyház közvetítő szerepét, amelyen keresztül az isteni ajándék elér hozzánk. Éppen ezért a zsinat arra szólított és tanított minket, hogy megértsük a Mysterium fideit, a hit misztériumát, amely a liturgiában a szertartásokon és az imádságokon keresztül végbemegy.
A szertartás formát ad a liturgikus cselekménynek és rajta keresztül az életünknek is, mivel olyan lelki érzékenységet kelt bennünk, amellyel képesek leszünk megízlelni Isten jelenlétét Jézus Krisztus által. Ez természetesen nem úgy megy végbe, hogy kívülállókként vagy néma szemlélőkként maradunk a liturgián, hanem csak úgy, ha az Úr parancsának engedelmeskedve teljes valónkkal részt veszünk benne – testben, szellemünkkel és szívünkben egyaránt. A szent szertartáson keresztül ugyanis felkészülünk Isten igéjének meghallgatására, a hálaadásra és a szentségimádásra, a testvéri osztozásra és az egyházi szeretetközösségre. Rájövünk, hogy egy sokarcú gyülekezet vagyunk, amelyet ugyanaz a hit gyűjt egybe.
A szertartás egy sor jól meghatározott gesztus és ima egymásutániságába von be minket, amely olykor ellenkezhet a spontán egyéni törekvéseinkkel. A logikája azonban nem a szabadság megzabolázása sémák formájában. Éppen ellenkezőleg, a maga fennkölt józan ritmusával a szertartás megszakítja a frenetikus tevékenységeket és a lényegre összpontosít. Ezáltal egy másik cselekvési dimenziót fedezünk föl, amit nem a hatékonysági számítások irányítanak, az idő és a tér egy másfajta tapasztalását. A szertartásban megtapasztaljuk az ingyenesség logikáját, megnyugvásra lelünk, amely megújítja a szívünket, fölismerjük, hogy megelőz minket az isteni kegyelem, és megtanulunk olyan ritmusban élni, amelyet a Szentlélek lak be bennünk és köztünk.
A szertartás grammatikáját átszövik a liturgia sajátos jelei és szimbólumai. Ahogy a zsinat megállapítja: „A liturgiában érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését” (SC 7). A Katolikus Egyház Katekizmusa elmélyíti ezeknek a jeleknek az értékét, és emlékeztet:
„A szentségi ünneplés jelekből és szimbólumokból szövődik össze. Jelentésük az üdvösség isteni pedagógiája szerint a teremtés művében és az emberi kultúrában gyökerezik, az ó Szövetség eseményeiben nyer körülírást, és Krisztus személyében és művében egészen napfényre kerül”. (KEK 1145)
Emblematikus a víz jele: a teremtés kezdeteitől az özönvízig, a Vörös-tengeren való átkeléstől a Jordánig, egészen a Krisztus oldalából fakadó vízig, mely a halálában és feltámadásában való merítkezés szentségi jele lesz. A jel és a szimbólum kifejezéseket gyakran rokonértelmű szóként használják. Valójában a jel akkor szimbolikus, amikor képes nemcsak egy eszményre utalni, hanem egy jelentéssel és értékekkel teli egész rendszerre. Így például, amikor szentelt vízzel vagyunk meghintve, feléled bennünk a keresztséggel kapott ajándékunk tudata, és az, hogy csatlakoztunk a Krisztusban való új élethez. Másodsorban a szimbólumoknak lényegében gyakorlati jellegük van, mivel mindenekelőtt cselekvések: lehetnek egyszerűek és közösségiek, mint a letérdelés és a békejobb nyújtása, vagy felelősségteljesebbek, mint minden szentség alkotóelemei. Ezen felül pedig a szimbólumoknak egyedi performatív és átalakító dimenziójuk van, mind az anyagi alkotóelemeik felé, mind azok felé, akik kapcsolatba kerülnek vele, mivel hozzátartozást kelt, megérinti a szívet és az elmét, hiteles egyházi kapcsolatokat hozva létre.
Megszívlelendő Ferenc pápa az Isten népe liturgikus képzéséről szóló, Desiderio desideravi – k. apostoli levele, amelyben magáévá tette Romano Guardini egy kijelentését, miszerint „a liturgikus képzés munkájának első feladata rajzolódik ki előttünk: az embernek újra képessé kell válnia a szimbólumok érzékelésére” (n. 44.)
Ezzel kapcsolatban Leó pápa is megállapította: szükségünk van rá, hogy hagyjuk magunkat nevelni a liturgia szertartásai által, finom kézzel és önkényesség nélkül ápolva ünnepléseink szépségét, felvállalva a hiteles misztagógiát, a hit titkaiba való beavatást. Az élő és ájtatos liturgia megtapasztalása, ha az megfelelő misztagógiai hitoktatással párosul a legjobb erőforrás arra, hogy mindenkit nyitottá tegyen az Istennel való találkozásra, mely a megtestesülés logikájában csak az egész ember: test és lélek bevonásával jöhet létre.
Bízva reméljük, hogy mindezek megértését és megélését a mai közös liturgia és nagyban elősegítette, amiért ismételt hála és köszönet a szolgálattevőknek, a rendezőknek és a szervezőknek.
fotók: romkat.sk