Gary Campbell atya nem azért hagyta el a Szent X. Piusz Papi Testvériséget, mert megunta a Hagyományt. Éppen ellenkezőleg. Azért ment el, mert egy idő után már nem volt biztos abban, hogy a Hagyomány védelme és a Hagyomány fölötti ítélkezés között mindig sikerül megtartani a határt.
Könnyű volna ezt a történetet egyszerűen elintézni.
Egy pap kilépett a Szent X. Piusz Papi Testvériségből. Visszatért a „hivatalos Egyházba”. Megírta indokait. A tradicionalisták szerint tévedett, mások szerint végre felismerte az igazságot.
És mindenki mehet tovább. Gary Campbell levele azonban ennél kellemetlenebb. Mert nem egy dühös ember levele.
Nem gúnyolja a hagyományos liturgiát. Nem tagadja meg papi képzését. Nem beszél megvetően Marcel Lefebvre érsekről. Sőt, kifejezetten elismeri erkölcsi feddhetetlenségét, és hálával emlékezik mindarra, amit a Testvériségtől kapott.
Campbell ismerte azt a világot, amelyet kívülről oly sokan könnyedén elítélnek.
Ismerte a régi liturgia szépségét. A fegyelmet. A világos tanítást. Azt a biztonságot, amelyet az ember akkor érez, amikor körülötte nem változtatják meg néhány évente a válaszokat.
És éppen ezért érdemes komolyan venni a kérdését.
„Azt mondjuk, hogy nem követhetjük a Szentatyát, hacsak nem erősíti meg a Hagyományt. De honnan tudjuk, mikor erősíti meg azt?”
Első pillantásra a válasz egyszerűnek tűnik.
Összehasonlítjuk a jelenlegi tanítást a korábbi pápák tanításával.
Csakhogy Campbell itt teszi fel a valóban kényelmetlen kérdést: ki végzi el ezt az összehasonlítást?
Ki mondja ki a végső szót? Egy teológus? Egy püspök? Egy papi közösség? Vagy én magam?
Campbell szerint ezen a ponton a Hagyomány védelme észrevétlenül valami mássá válhat. Az ember már nem egyszerűen őrzi azt, amit kapott, hanem saját értelmezése alapján eldönti, hogy az Egyház mikor maradt hűséges önmagához.
Kemény mondatot ír:
„A Tanítóhivatal megnyilatkozásainak magánértelmezése semmivel sem katolikusabb, mint a Szentírás magánértelmezése.”
Ezzel természetesen lehet vitatkozni.
Sőt, kell is.
A katolikus Egyház története ismer püspököket, papokat és világiakat, akik válságos időkben figyelmeztettek, tiltakoztak, sőt ellenálltak. A Hagyomány soha nem jelentett gondolkodás nélküli engedelmességet.
Lefebvre érsek története sem érthető meg anélkül, hogy komolyan vennénk azt a liturgikus és teológiai válságot, amelyet ő és kortársai megtapasztaltak.
Aki ezt egyszerűen letagadja, nem érti a tradicionalizmust.
De Campbell kérdése ettől még megmarad.
Hol végződik az ellenállás – és hol kezdődik egy párhuzamos tekintély felépítése?
A Testvériség elismeri a pápát. Imádkozik érte a szentmisében. Nem vallja magát külön Egyháznak.
Ugyanakkor évtizedek óta saját intézményrendszerében él, saját szemináriumokkal, saját elöljárókkal és olyan belső struktúrákkal, amelyek a gyakorlatban számos olyan kérdésben is döntést hoznak, amelyek normális egyházi helyzetben az illetékes ordinárius vagy az Apostoli Szék hatáskörébe tartoznának.
Campbell itt érzi az ellentmondást.
Ha Róma rendelkezik a rendes egyházi tekintéllyel, hogyan kerülhetünk olyan helyzetbe, amelyben gyakorlatilag folyamatosan nekünk kell eldöntenünk, mikor hallgatunk rá?
És ha mindig mi döntjük el, mikor kell engedelmeskedni a tekintélynek – akkor végül hol van a tekintély?
A levél egyik legérzékenyebb része Marcel Lefebvre érsek személyét érinti.
Campbell nem támadja őt.
Ez fontos.
Elismeri erkölcsi nagyságát és nem kérdőjelezi meg szándékainak tisztaságát.
De leír egy mondatot, amely minden egyházi közösség számára figyelmeztetés lehet:
„A szentség nem jelent tévedhetetlenséget.”
Campbell szerint a Testvériség bizonyos köreiben idővel olyan légkör alakult ki, amelyben Lefebvre érsek véleménye szinte önálló teológiai érvvé vált.
Ha az érsek így gondolta, akkor így van. Ha az érsek ezt tette, akkor ez a helyes út. Ha az érsek ma élne, bizonyára ezt mondaná.
Ismerős mondatok.
És nem csak a tradicionalisták világából.
Az Egyház különböző köreiben újra és újra megjelenik a kísértés, hogy egy karizmatikus személy köré olyan tekintélyt építsünk, amelyet ő maga talán soha nem követelt volna magának.
Campbell egy pap vallomását is felidézi, aki azt mondta neki: ha Lefebvre érsek kijelentette volna, hogy II. János Pál nem pápa, ő ezt elhitte volna.
Nem teológiai érvek alapján. Hanem azért, mert az érsek mondta.
Campbell itt ijedt meg.
„Az én tekintélyem nem egy ember, hanem az Egyház.”
Talán ez a levél legfontosabb mondata.
És mégsem biztos, hogy kizárólag a Szent X. Piusz Testvériségnek szól.
Mert ugyanezt a kérdést fel lehet tenni minden egyházi közösségben.
Mi történik, amikor egy alapító véleménye megkérdőjelezhetetlenné válik?
Amikor egy püspök környezetében már senki nem mer kérdezni?
Amikor egy teológiai irányzat saját nyelvet, saját tekintélyeket és saját tiltott kérdéseket hoz létre?
Campbell szerint a Testvériségben kialakult egyfajta „politikai korrektség”.
Furcsa ezt a kifejezést éppen egy tradicionalista közösséggel kapcsolatban olvasni.
Pedig pontosan érthető, mire gondol.
Vannak kérdések, amelyeket fel lehet tenni.
És vannak kérdések, amelyek feltevése önmagában gyanússá teszi a kérdezőt.
Campbell saját tapasztalata szerint egy kánonjogi kérdésben megfogalmazott kételyét felettese egyszerűen „kísértésnek” nevezte.
Talán itt kezdődött számára az igazi probléma.
Nem az, hogy nem kapott választ.
Hanem az, hogy maga a kérdés vált problémává.
A levél legszemélyesebb mondata azonban máshol található:
„Azért jöttem a Szent X. Piusz Testvériséghez, mert szabadságot kerestem a liberálisoktól. Nem akartam, hogy ők gondolkodjanak helyettem. Most azonban azt tapasztalom, hogy a tradicionalisták is helyettem gondolkodnak.”
Kemény mondat. Talán igazságtalan is lehet egyesekkel szemben. De érdemes meghallani. Mert minden erős identitású közösség veszélye ugyanaz. Először válaszokat ad. Aztán biztonságot. Később nyelvet.
Végül pedig észrevétlenül azt is meghatározhatja, milyen kérdéseket szabad feltenni.
Campbell nem állítja, hogy a világ, amelybe visszatér, jobb. Éppen ellenkezőleg.
Az Úr földjét „kiszáradtnak és keménynek” nevezi.
Nem idealizálja a zsinat utáni Egyházat. Nem tagadja a válságot. Nem mondja, hogy minden rendben van. Csak egy dolgot mond:
Ez a föld még mindig az Úr földje.
„Teremtettünk magunknak egy kicsi, kellemes, légkondąicionált világot, templomainkkal, ünnepélyes liturgiáinkkal és prédikációinkkal. Odabent nyugalom és napsütés van, odakint azonban tombol a vihar.”
A kép kegyetlenül pontos.
De talán nemcsak a Testvériségre.
Hány egyházi közösség épít magának ilyen kis világot? Saját emberekkel. Saját nyelvvel. Saját hősökkel. Saját ellenségekkel. Odabent minden világos. Odakint minden gyanús.
Campbell végül felteszi a kérdést, amely miatt levele valóban kényelmetlen olvasmány:
„Lelkiismeretem többé nem engedi meg, hogy részt vegyek abban, hogy minden egyházi tekintélyt saját ítéletünknek rendelünk alá. Nem éppen ebben áll a szakadás?”
Lehet erre nemet mondani. Lehet Campbell érveit teológiailag vitatni. Lehet rámutatni a zsinat utáni Egyház valós válságára, liturgikus visszaéléseire és tanításbeli bizonytalanságaira.
Sőt: mindezt komolyan kell venni.
De talán egy kérdést mégsem kellene túl gyorsan elhallgattatni.
Lehetséges-e úgy őrizni a Hagyományt, hogy közben lassan mi magunk válunk annak végső bíráivá?
Gary Campbell erre a kérdésre nemmel válaszolt. És elment. Nem azért, mert már nem szerette a Hagyományt.
Hanem mert attól félt, hogy egy napon már nem tudja megkülönböztetni a Hagyomány hangját a saját közössége hangjától.
fotó: közösségi média