Az emberek nagy eséllyel botlanak keserű tapasztalatokba. Ilyen a csalódás. Nincsen olyan, aki ne élte volna már meg, hogy a korábban kedves íz most keserűvé váljon a szájában. Az együttélés, a közösségi lét szükségszerűen kitermeli a maga csalódásait. Ettől a vallási életben résztvevők sem szabadulnak meg. Nem vagyunk tökéletesek, és időnként legnagyobb jóakaratunk ellenére is hibázunk, vagy olyan arcunkra derül fény, melyet rejteni kívántunk. Így vannak ezzel papjaink is: ők is osztoznak velünk a gyengeségeinken, így túlságosan gyakran is elveszítik bizalmunkat. Ugyanakkor mégis Krisztus személyében vannak, elérhetővé teszik számunkra a szentségeket, és mutatják az utat az üdvösség felé. Sajnos nagyon gyakran tapasztaljuk, hogy mikor a kiválóbbnak hitt lelkipásztor megbotlik, csalódásunk a hit rendszerére, a vallásra is kiterjed. Megnő bennünk a harag, a cinizmus, a kétség úrrá lesz a lelken – a pappal együtt hitünk tárgyát is kiöntjük a fürdővízzel…
Amikor a lelkipásztor cserben hagy, úgy tűnik, az egész Egyház magára hagyja az embert. A pap az Egyházhoz tartozik, Istennek szolgál a felszenteltként végzett liturgikus cselekmények által. Mikor a Szentlélek hívásának enged, úgy dönt, hogy a hagyományos polgári életet eltolja magától. Elméletben a plébánia közössége válik családjává. Sokszor nem annak tekintjük, hanem természetesen szolgálónak vagy kellemetlen szabályokat űző felvigyázónak. Vajon eszünkbe jut-e imádkozni értük? Gondolunk-e arra, hogy nappalokat és éjszakákat töltenek azzal, hogy elhozzák közénk a szentségeket, gondoskodjanak lelki, szociális, szellemi szükségleteinkről?
Timothy Donal bíboros úgy fogalmazott egyik írásában: a papság hivatás, nem pályafutás. Nem egy újabb szolgálat, hanem az ember belső énjének ennek megfelelő átalakítása. Nem munka, létállapot. Nem is tisztség, mely elmúlik, vagy melyről lemondani lehet, hanem örök elkötelezettség. Életünk összefonódik az övékkel. Érthető, hogy a botrányok a körülöttünk lévő világot alaposan megrengetik. Sokan ezt nem értik, elfogadhatatlannak tartják. Elmennek… A maradók számára is kihívás, hogy a pap emberi gyengeségét elhatárolják Krisztustól és az Istentől származó ajándékok közvetítésétől.
Szent Ferenc az egyik legendájában kellemetlen helyzetbe került, mert a tömeg követeli tőle, hogy szembesítse papjukat annak bűnös és erkölcstelen mivoltával. Ferenc meggyötört, öreg volt már, és megviselte a helyzet. Mégis felkereste a plébánost, aki tudvalevően egy bűnös nőcske szerelmének hálójában vergődött. A tömeg haragot, lincselést, bosszút remélt. Ehelyett Assisi szentje leborult a pap elé, megcsókolta kezeit ezekkel a szavakkal:
„Csak annyit tudok, hogy ezek a kezek adják nekem Jézust.”
Az magába tekintett és megtért.
Nagyon sok fórumon kérhetünk tanácsot, ha a hit meginog a pap személye miatt. Ötletből számtalan akad, sajnos megnyugtató, megfelelő forrásból származó, hiteles annál kevesebb. Ilyenkor az ügy terebélyesedik, és mivel a hívek egyedül maradnak, a helyzettel a maguk módján próbálnak zöldágra vergődni.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Sok időt tölteni imádsággal, különösen az Oltáriszentség előtt. Fohászkodni a papért és saját szívünkért, hogy erősek maradjunk. A személyes nézeteltérések során ne várjunk el tökéletességet. Lehetséges, hogy bennünk van a hiba, de a papnak is szüksége van a kegyelemre! A magányos ember csupán saját gondolatainak és érveinek változatait kergeti. Minél szélesebb hálózat része, annál több teher oszlik szét – erőt és vigaszt a társakban is lehet találni. Ilyen esetekben is jól jön a katolikus sajtó.
Üdvösségünk célja, módja, lényege maga Krisztus. Mindig Őt tartsuk figyelmünk középpontjában. Az emberek társulása tökéletlen, de az Egyházon magán nem fognak a pokol erői! A National Catholic Register szerzője, Petti Maguire Armstrong utal rá, hogy bizonyos esetekben a papot a jelen kultúrája túlzottan befolyásolja – így az Egyház szabályait szabadabban értelmezi. Vagy egyszerűen csak a nemzedékek közti ellentét okoz feszültségeket a plébánián. Százféle okból találhatják magukat egymással szemben a hívek és a pásztor. A megoldás a türelemben, az álláspontok tisztázásában van. Vianney Szent János szavait szabadon idézve ugyanis bár az angyal Isten barátja, számunkra a pap hozza el Krisztust a mindennapokba…
fotó: Magnific AI/illusztráció