Ismerünk olyan embert, akiről szinte mindenki kedvesen beszél. Figyelmes. Mosolyog. Kerüli a vitát. Könnyű arra gondolni: milyen jó lehet neki. Biztosan mindenki szereti. De a „szinte” és a „mindenki” között nagy a távolság. Nagyon nagy!
Elég egyszer nemet mondania. Valakit figyelmeztetnie kell. Vagy kiállnia amellett, amit helyesnek tart. Aki addig kedvelte, most talán csalódott benne. És egy másik ember éppen azért kezdi becsülni, mert végre megszólalt. Ugyanaz a tett egyikünk szemében bátorság. A másikéban pedig sértés. Nem látunk bele egymás egész történetébe.
Arisztotelész, az ókori görög filozófus különbséget tett a sokak iránt érzett jóindulat és a mély barátság között. Úgy vélte, az utóbbiból nem lehet korlátlanul sok: idő, közelség és kölcsönös bizalom kell hozzá. Ha már a valódi barátságnak is vannak emberi határai, miért várnánk el magunktól, hogy mindenki szeressen bennünket?
A szeretetre vágyunk. Ez természetes. A baj akkor kezdődik, amikor minden döntésünket attól tesszük függővé, vajon tetszeni fog-e másoknak. Ilyenkor lassan megtanulunk minden társaságban más arcot mutatni. Végül azok sem ismernek igazán, akik szeretnek. És talán mi magunk sem tudjuk már, melyik arcunk a sajátunk.
Nem kell keresnünk az ellenszenvet. Lehetünk tapintatosak. Kérhetünk bocsánatot, ha hibáztunk. Tanulhatunk abból is, amit nehéz meghallani. De nem minden elutasítás bizonyítja, hogy rosszul cselekedtünk. Néha egyszerűen azt jelzi: nem teljesítettük valaki elvárását.
Jézust sem szerette mindenki. Ő mégsem mondott le az igazságról azért, hogy elfogadják. Nekünk is elég lehet ennyi: szeretettel fordulni másokhoz, és közben hűnek maradni ahhoz, amit igaznak ismertünk fel. Ennyit tudunk – töredékes tudásunkkal…
fotó: AI/illusztráció