Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát! Mt 25,13
Mindenszentek és halottak napja volt. Sokat beszéltünk az elmúlásról. Felkerestük a temetőket, gyertyát gyújtottunk, emlékeztünk azokra, akik hiányoznak az életünkből. Ősz van. A lehulló levelek, a csupaszodó fák és a korai sötétedés is eszünkbe juttatják: az időnk véges.
Az evangélium szavai most különösen közel érnek hozzánk:
„Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!”
Nem tudjuk, mennyi időnk van még. Nehéz elfogadni ezt a bizonytalanságot. Néhányan közülünk talán szeretnének előre látni, felkészülni, biztonságban tudni magunkat és azokat, akiket szeretünk.
Annyian jósoltak már világvégét. Dátumokat hirdettek, jeleket magyaráztak, félelmet ébresztettek. Jézus azonban nem ad dátumot. Éberségre hív. Arra, hogy vegyük komolyan a ránk bízott életet.
Seneca, a római filozófus Az élet rövidségéről című művében arról ír: időnk jelentős részét mi magunk veszítjük el, mert úgy bánunk vele, mintha korlátlanul állna rendelkezésünkre. Könnyen eltelnek a napjaink anélkül, hogy arra figyelnénk, amit igazán fontosnak tartunk.
Mennyi mindent halogatunk. Egy beszélgetést. Egy látogatást. A bocsánatkérést. Azt a néhány szót, amelyet valakinek már régen el kellett volna mondanunk. Azt gondoljuk: majd lesz rá idő. Pedig csak a mai nap lehetősége van a kezünkben.
A keresztény ember reménységben él. Ez nem szünteti meg a veszteség fájdalmát. A sírnál ugyanúgy sírunk, és bennünk is megszületnek a megválaszolatlan kérdések. Mégis bízunk abban, hogy életünket és halálunkat Isten szeretete fogja körül. Hogy akit elveszítettünk, azt ő számon tartja. És hogy egyszer bennünket is befogad.
Nem ismerjük sem a napot, sem az órát. De ma még megszólíthatunk valakit. Ma még meghallgathatjuk. Ma még tehetünk érte valami jót.
Talán így kezdődik a virrasztás: figyelünk arra, aki mellettünk él, és közben Istenre bízzuk azt, amit a holnapból még nem láthatunk.
fotó: AI/illusztráció