Ha a pap alkoholista…

Amikor alkoholizmusról beszélünk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez valahol távol történik, más emberekkel. A papról sokaknak nehéz elképzelni, hogy ő is függőséggel küzdhet. Hiszen ő az, aki vigasztal, tanácsot ad, meghallgat másokat. De ki hallgatja meg őt?

Hirdetés
Katolikus.sk webshop

A papi szolgálat egyik legnagyobb keresztje sokszor a magány. Nem feltétlenül a fizikai egyedüllét, hanem az a lelki elszigeteltség, amikor valaki úgy érzi, hogy nem mutathatja ki gyengeségeit, nem beszélhet csalódásairól, félelmeiről vagy kudarcairól. Ilyenkor könnyen megszülethet a kísértés, hogy a fájdalmat valamivel elnémítsa.

Az alkohol kezdetben nem tűnik veszélyesnek. Egy pohár bor a vacsoránál, egy ital a vendégekkel, egy kupica egy nehéz nap végén. Később azonban a vigasz eszközéből menedék lesz. A bánatot, a feszültséget, a magányt vagy a sikertelenség érzését próbálja vele elfojtani az ember.

Az alkohol azonban nem oldja meg a problémákat. Csak elhalasztja a velük való szembenézést.

Régebben sok faluban természetes volt, hogy a pap, a polgármester, az orvos, a kántor vagy más helyi tekintélyek rendszeresen együtt töltötték az estéket. Ezek a kapcsolatok gyakran valódi barátságok voltak, de előfordult, hogy az ivás a közösségi élet megszokott részévé vált.

Ami kívülről társasági életnek látszott, idővel függőséggé válhatott. Sokszor éppen azok nem vették észre a bajt, akik nap mint nap együtt ültek az asztalnál.

A függőség egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy az ember képes megmagyarázni önmagának a megmagyarázhatatlant.

Különösen veszélyes, amikor a pap úgy érzi, hogy környezete hallgatólagosan elfogadja állapotát. Ha a püspök nem csupán elöljáró, hanem szinte baráti viszonyban áll vele, könnyen kialakulhat az a hamis biztonságérzet, hogy nincs is akkora baj. Az ember nyugodtabban alkoholizál, ha azt érzi, hogy nem kell komoly következményektől tartania.

A lelkiismeret ilyenkor gyakran különös utakat talál. Nem a saját problémájára figyel, hanem mások hibáit kezdi számolni. Megnyugtatja magát azzal, hogy „legalább nem vagyok erkölcstelen”, „legalább nem lopok”, „legalább nem élek kettős életet”. Így a másik pap bűnei vagy gyengeségei szinte felmentéssé válnak a saját függősége számára.

Pedig a másik ember vétke soha nem gyógyítja meg a mi sebeinket.

Az alkoholizmus még ma is szégyenbélyeget hordoz. Sokan erkölcsi gyengeségként tekintenek rá, holott valójában súlyos betegség.

A pap fél segítséget kérni. Fél attól, hogy elveszíti hívei bizalmát. Fél attól, hogy elöljárói alkalmatlannak tartják. Fél attól, hogy szolgálatának minden eredményét beárnyékolja a függőség ténye.

Ezért sokan túl későn fordulnak szakemberhez.

Amikor a probléma már láthatóvá válik, a közösségben gyakran megindul a találgatás.

„Látták a kocsmában.”
„Biztosan ezért maradt el a program.”
„Már évek óta iszik.”

A pletyka gyorsan terjed, de nem gyógyít. Az ítélkezés nem segít a felépülésben. A szóbeszéd gyakran csak tovább mélyíti az elszigeteltséget és a szégyenérzetet.

A legfontosabb talán annak kimondása, hogy az alkoholizmus nem végállomás. Súlyos betegség, de kezelhető betegség. Az első lépés mindig az őszinte szembenézés: annak felismerése, hogy a probléma létezik, és egyedül már nem kezelhető.

Sok pap számára nehéz pszichológushoz fordulni. Attól félnek, hogy ezzel gyengeségüket ismerik be. Pedig a valóság ennek éppen az ellenkezője: segítséget kérni a bátorság jele.

A pszichológusi hivatás nem vallásfüggő. A jó szakember akkor is segíthet, ha nem hívő. Ugyanakkor sokak számára külön segítséget jelenthet, ha olyan pszichológust vagy addiktológiai szakembert találnak, aki érti a papi hivatás sajátos terheit, a lelkipásztori szolgálat örömeit és nehézségeit, valamint a hit szerepét az ember életében.

Súlyosabb esetekben elengedhetetlen lehet a szakorvosi és addiktológiai ellátás. Vannak ambuláns programok, terápiás csoportok és bentlakásos intézmények is. A kezelés nem büntetés, hanem esély egy új életre.

A felépülés általában hosszú folyamat. Nem ritka, hogy visszaesések is előfordulnak. Ezek azonban nem jelentik a küzdelem végét.

Sok papnak vannak ismerősei, munkatársai vagy társasági kapcsolatai. Az igazi barátság azonban ritkább.

Az igazi papi barát nem az, aki újratölti a poharat, hanem az, aki őszintén megkérdezi:

– Testvérem, jól vagy?

És ha kell, meghallgat. Ha kell, elkísér a kezelésre. Ha kell, mellette marad akkor is, amikor a többiek már hátat fordítottak.

A Szentírás is beszél a testvéri figyelmeztetésről. Ez nem megszégyenítést jelent, hanem szeretetből fakadó őszinteséget.

Aki valóban szereti barátját, nem nézi tétlenül, ahogy az lassan tönkreteszi önmagát. Néha a legnagyobb szeretet éppen az, amikor valaki kimondja a kellemetlen igazságot.

Nem nyilvánosan. Nem megalázó módon. Hanem négyszemközt, testvéri szeretettel.

A hit önmagában nem helyettesíti az orvosi vagy pszichológiai kezelést. Ugyanakkor hatalmas erőforrás lehet a gyógyulás útján.

Az imádság, a lelki vezetés, a közösség támogatása és az Isten irgalmába vetett bizalom olyan kapaszkodók lehetnek, amelyek segítenek újrakezdeni.

Az alkoholizmus sok mindent elvehet: egészséget, kapcsolatokat, tekintélyt, éveket, sőt néha magát a hivatást is.

De van valami, amit még az alkohol sem tud teljesen elpusztítani: az ember méltóságát és az Isten által felkínált újrakezdés lehetőségét.

Talán nem az a legnagyobb tragédia, amikor egy pap alkoholistává válik.

Hanem az, amikor mindenki tud róla, mindenki beszél róla, mindenki sajnálja vagy elítéli – és mégsem nyújtja felé senki a kezét.

Az Egyház nem azért van, hogy a sebeket mutogassa.

Az Egyház azért van, hogy gyógyítson. A legmélyebb sebeket pedig bárki hordozhatja!