Van egy különös „TOP 10-es lista”. Nem az interneten. Nem egy újságban. Az emberek fejében. Amíg rajta vagy, csörög a telefon. Meghívnak egy kávéra. Kérik a véleményedet. Megemlítenek beszélgetésekben. Úgy tűnik, fontos vagy. Aztán telnek az évek. Megváltozik az élet. Talán már nincs akkora befolyásod. Nem tudsz ajtókat nyitni mások előtt. Nem jelentesz előnyt. És egyszer csak azt veszed észre, hogy egyre kevesebben keresnek.
Az első reakció gyakran a csalódás. A második már a felismerés.
Mert ilyenkor valami egészen különleges történik. Leomlik a díszlet. Kiderül, hogy kik azok, akik valójában nem a személyedet szerették, hanem a helyzetedet. Nem téged kerestek, hanem azt, amit rajtad keresztül elérhettek. Ez nem feltétlenül rosszindulat. Egyszerűen ilyen az emberi természet. A sikernek mindig több a barátja, mint a csendes hétköznapoknak.
A történelem tele van ilyen pillanatokkal. Julius Caesar a római világ egyik legnagyobb alakja volt. Hatalma csúcsán szinte mindenki mellette állt. Aztán eljött egy nap, amikor kiderült: a közelség nem mindig jelent hűséget. Brutus alakja ezért vált évszázadokra a kiábrándulás jelképévé. Nem csupán egy ember árulásáról szól a történet, hanem arról, milyen könnyen változik sokak hűsége, amikor megváltoznak a körülmények.
De ez a cikk nem Caesar tragédiájáról szól. Hanem az ember öröméről. Mert egy idő után rájön az ember, hogy valójában nem veszített, hanem nyert.
Nyert néhány csendes beszélgetést. Néhány őszinte kézfogást. Néhány olyan barátot, aki akkor is felhív, amikor abból semmilyen előnye nem származik. És ezek többet érnek száz udvarias mosolynál.
Furcsa módon éppen akkor kezdődik az igazi szabadság, amikor már nem akarunk mindenkinek fontosak lenni. Amikor nem zavar, hogy valaki megfeledkezett rólunk. Amikor már nem az a kérdés, hány ember ismeri a nevünket, hanem az, hogy azok, akik ismerik, valóban ismernek-e bennünket.
A legszebb pedig az, hogy az élet néha újra fordít egyet. Új feladatok érkeznek. Új lehetőségek. Ismét sokan keresnek. Mintha semmi sem történt volna. Csakhogy addigra mi már megváltoztunk.
Már nem akarunk minden meghívásnak eleget tenni. Nem akarunk minden kapcsolatot újra felmelegíteni. Nem akarunk minden mosolynak hinni.
Nem keserűségből. Hanem bölcsességből. Mert megtanultuk, hogy az idő a legjobb emberismerő.
A költő írta:
„Ember küzdj, és bízva bízzál!”
Talán ez nemcsak a nehéz időkre igaz. Hanem arra is, amikor az ember csendben megtanul örülni annak, hogy kevesebben ülnek az asztalánál, de akik ott ülnek, azok valóban hozzá tartoznak.
Ha pedig egyszer ismét benne leszel sokak TOP 10-es listájában, mosolyogni fogsz. Nem azért, mert visszakerültél oda. Hanem azért, mert végre te döntheted el, kik kerüljenek a te TOP 10-es listádra.
És hidd el: azon a listán már nem a leghangosabbak, nem a leghasznosabbak és nem a legbefolyásosabbak kapnak helyet. Hanem a leghűségesebbek.
fotó: AI