A National Catholic Register jelentésében a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államok szemináriumaiban egyre nagyobb az igény a papi életre jelentkezők pszichológiai értékelésének tökéletesítésére. A Notre Dame Egyetem tanulmánya alapozza meg ezt az igényt, abból a célból, hogy a felszentelésre váró személyek valóban felkészüljenek a cölibátusra. Mindemellett hangsúlyozza a minőség fontosságát a mennyiség felett.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy az USA Püspöki Kara számára egyre égetőbbé válik egy olyan rendszer felépítése, mely lehetővé teszi a szemináriumba jelentkezők értelmi, érzelmi és pszichológiai feltérképezését. A Notre Dame következetesebb értékelés igényét fejezi ki a papjelöltek szexualitáshoz való viszonyát illetően, valamint több odafigyelést az autizmussal vagy figyelemhiánnyal küzdőkkel kapcsolatban. Sürgetővé válik azon egyének kiszűrése és eltanácsolása a hivatástól, akik az adott pillanatban ugyan elhivatottságot éreznek, ám hosszú távon e papsággal járó életmód nemcsak saját személyiségük torzulásához vezet majd, hanem a plébániaközösség, valamint az Egyház egészének megkárosításához is.
A felsőoktatási intézmény munkatársa, John Cavadini a szigorítás javaslatát egyértelműen az Egyházban tapasztalt szexuális visszaélések megelőzése miatt sürgeti. Munkatársaival együtt azon a véleményen vannak, hogy az USA szemináriumaiban többnyire olyan férfiak készülnek a felszentelésre, akik éppen olyan gondokkal küzdenek, mint bárki a modern világban. Normálisnak mondható fiatalemberek, akiknek arra van szükségük, hogy a külső világból hozott gyengeségeikkel megküzdjenek, és tudatosítsák az áldozat súlyát, melynek meghozatalára készülődnek.
A hiba nem feltétlenül abban van, amit a szeminaristák otthonról hoznak. Ezek kiküszöbölhetők, ám egy kiemelkedő erkölcsi érzékkel bíró laikus még nem elegendő ahhoz, hogy megfeleljen a papi hivatásnak. Erre külön hangsúllyal kell az arra alkalmasakat felkészíteni – amire elsősorban itt gondolunk, az hosszú távú pszichológiai munkát jelent. Lelkileg és pszichésen olyan helyzetbe kell hozni a papjelölteket, mely lehetővé teszi a már gyakorolt hivatás alatti spirituális növekedést, nem utolsósorban pedig a hatékony problémakezelést.
A tanulmány figyelmeztet arra, hogy a papneveldék minden alkalommal hozzáférnek a jelöltek belépő pszichológiai értékeléséhez, sokszor azonban nem vesznek róla tudomást. Ilyen vagy olyan okokból nem célozzák meg azokat a kockázati tényezőket, melyeket azok feltárnak. Nem foglalkoznak az erősebb szexuális motivációkkal, az örökölt és megoldatlan traumákkal, a szilárd határok megállapításának nehézségével vagy a mélyen gyökerező pszichoszexuális zavarokkal. Ezek mértéke vagy jellege bizonyos esetekben a felszentelt élettel összeegyeztethetetlen, vagy feloldásuk nélkül az adott papi pályafutás tragikus bukáshoz vezethet.
A legutóbbi észrevételek olyan gondokat sorolnak fel, mint például a csökkent együttérzési képesség és az érzelmi ridegség, melyek az autizmus egyes formáinak velejárói. Bizonyos mentális problémákkal küzdők esetében a felszentelhetőség kérdésében eltérnek a vélemények. Az amerikai püspökök 20%-a úgy véli, az autizmus vagy a kényszerbetegség (OCD) kizáró ok. A szóban forgó felmérés készítői azonban szélesebb körű tudományos tájékozódást javasolnak, valamint nagyobb mértékű személyes támogatást.
Nagyon is érthető, hogy a püspökök nagy része napjainkban nem szívesen szentel fel olyan személyt, aki bevallása szerint férfiakhoz vonzódik. A papi hivatás áldozatai közé tartozik az egészséges és természetes vágyakról és ösztönökről való lemondás. A testiség gyönyöreinek teljes feladása – annak minden formájában. A Notre Dame beszámolójának készítői felhívják a figyelmet a szemináriumok lakóinak magányos szexuális tevékenységére, valamint a pornográf tartalmak fogyasztására. A diakónusi szenteléshez közeledve úgy vélik, a jelöltnek már mentesnek kellene lennie mindenféle szexuális tevékenységtől. Vitathatónak találják azoknak a személyeknek a felszentelését, akik gyakran visszaesnek, és szokásos bűnként élik meg a magányos örömszerzést. Óvatos megközelítést ajánlanak az ilyenek felszentelését illetően.
Végső következtetésként leszögezhető, hogy nagyon jelentős eltérés van a főpapság és a pszichológusok között abban, hogy vajon a szeminaristák mekkora része felel meg a felszentelés követelményeinek a fentiekben tárgyalt szempontok alapján. A püspökök, szemináriumi rektorok, lelki vezetők és hivatásgondozók úgy vélik, védenceik 85–72%-a áll készen a papságra. Ezzel szemben a mentális egészséggel foglalkozó szakemberek csupán 32%-ukat merik jó szívvel alkalmasnak tartani. Tény, hogy a plébániaközösség tagjai nem kívánnak olyan pásztort, aki idejének és energiájának jelentős részét pornófogyasztásra vagy homoszexuálisok számára készült randiapplikációk böngészésére pazarolja. Nem állíthatunk kisebb célt magunk elé, mint hogy igenis szentéletű papokat állítsunk közösségeink élére! Ez pedig összehasonlíthatatlanul több, mint megóvni Isten népét a báránybőrbe bújt ragadozóktól…
fotó: Magnific AI/ illusztráció