Van az egyházi kommunikációnak az a formája, amely nem hív, hanem elriaszt. Nem közelebb vezet a templomhoz, hanem gondosan kijelöli, ki maradjon tőle távol. Nem azt kérdezi, miért nem jött valaki, hanem rögtön azt közli vele, milyen következmények várnak rá.
A plébániai közlemény szerint azok, akik Nagyboldogasszony parancsolt ünnepén – a betegeket és más, súlyos okból akadályozottakat kivéve – nem vettek részt szentmisén, következő gyónásukig nem járulhatnak szentáldozáshoz.
Lehet erre azt mondani: az Egyháznak vannak parancsai. Valóban vannak. A vasárnapi és parancsolt ünnepi szentmisén való részvétel a római katolikus hívő számára komoly kötelesség. Az is igaz, hogy egy súlyos bűn tudatában lévő embernek a szentáldozás előtt rendeznie kell kapcsolatát Istennel a bűnbánat szentségében.
Csakhogy a keresztény lelkipásztorkodás ennél valamivel több, mint egy piros betűkkel kiírt tiltótábla.
Mert nem minden távolmaradás mögött van megvetés, közömbösség vagy tudatos szembefordulás Istennel. Van, aki beteg. Van, aki idős hozzátartozót ápol. Van, aki dolgozik. Van, akinek nincs autója, nem tud eljutni a buszra, a templompedig messze van. Van, aki lelki válságban van. Van, aki évek óta hordoz egy sebet, amelyet éppen az Egyházban kapott.
Persze mondhatjuk azt is, hogy mindez belefér a közleményben szereplő „súlyos ok” fogalmába. Csakhogy egy fenyegető hangvételű felhívásban éppen az ilyen fontos árnyalatok vesznek el. Az ember könnyen nem azt hallja meg belőle, hogy az Egyház érti az élethelyzetét, hanem azt, hogy mulasztott, és ezért büntetés vár rá.
És van olyan is, aki egyszerűen eltávolodott, és talán éppen arra várna, hogy valaki ne fenyegetéssel, hanem egyetlen mondattal megszólítsa: hiányoztál, várunk vissza.
A kettő között óriási a különbség.
Az evangéliumban Jézus meglepően kevésszer áll az emberek elé azzal, hogy előbb teljesítsék a feltételeket, aztán majd közeledhetnek hozzá. Sokkal gyakrabban ő teszi meg az első lépést. Leül a vámosokkal, szóba áll a kitaszítottakkal, megérinti a betegeket, megkeresi az elveszettet. Még Pétertől sem azt kérdezi a tagadás után, hogy pontosan hányszor szegte meg a kötelességét, hanem azt: „Szeretsz engem?”
Ez nem azt jelenti, hogy mindegy, hogyan élünk. Nem azt jelenti, hogy nincs bűn, nincs felelősség, nincs szükség megtérésre. Éppen ellenkezőleg. Csak azt jelenti, hogy az Egyház küldetése nem merülhet ki a szabályszegések nyilvántartásában.
A plébánia nem határőrség, a szentmise pedig nem jutalom azoknak, akik hibátlan jelenléti ívet tudnak felmutatni.
A templomnak, s benne a szentmisének „annak a helynek” kellene lennie, ahol az ember újra meghallhatja: Isten még mindig vár rá. A gyóntatószéknek pedig nem büntetőablaknak, hanem az irgalom helyének. Ha valakit valóban vissza akarunk vezetni a szentmisére, akkor talán nem azzal érdemes kezdenünk, hogy közöljük vele, mit nem tehet. Hanem azzal, hogy elmondjuk neki, miért lenne jó, ha újra ott lenne.
Mert lehet tökéletesen pontos egy rendelkezés, és közben tökéletesen elhibázott a hangnem. És lehet úgy védeni az Eucharisztia szentségét, hogy közben nem feledkezünk meg arról sem: Krisztus azért adta önmagát, hogy az elveszett ember hazataláljon.
Ha pedig egy egyházi közlemény után az ember első érzése nem az, hogy „vissza szeretnék menni”, hanem az, hogy „ide inkább be sem teszem a lábam”, akkor talán nemcsak a hívek lelkiismeretét érdemes megvizsgálni… Hanem a kommunikációnkat is.
fotó: közösségi média