Sok mindent meg akarunk szerezni az életben. És ez önmagában nem baj. Természetes, hogy jól akarunk élni – sőt, ha lehet, jobban. Szeretnénk biztonságot, otthont, nyugalmat, egészséget, megbecsülést. Aki pedig arról beszél, milyen nagyszerű dolog szegénynek vagy betegnek lenni – néha még papoktól is hallani ilyesmit –, az félrebeszél.A szegénység és a betegség önmagában nem érték, és soha nem lehet cél.
Ha elkerülhetetlenül elér bennünket valamelyik, meg kell tanulnunk elfogadni és hordozni. De közben mindent meg kell tennünk azért, hogy egészségesebben, emberhez méltóbban, biztonságosabban és jobban éljünk. A kereszténység nem a nyomor vagy a szenvedés keresését jelenti.
Jézus kérdése egészen máshol húzza meg a határt:
„Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért?”
Lehet törekedni többre és jobbra. Lehet építeni, gyarapodni, előbbre jutni. De nem minden áron.
Nem érdemes jobb életért cserébe feladni a lelkiismeretünket. Nem érdemes sikerért elveszíteni a becsületünket. Nem érdemes mások elismeréséért feladni az önbecsülésünket. Mert az önbecsülés nem gőg, hanem annak tudata, hogy van valami bennünk, amit nem lehet pénzre, előnyre, kapcsolatokra vagy pillanatnyi sikerre váltani.
Van, amit megszerezhetünk, és van, amit elveszíthetünk. Pénzt, állást, lehetőséget, tekintélyt – ha nehéz is – újra lehet szerezni. De ha valaki közben önmagát adja fel, annak sokkal nagyobb az ára.
Talán ezért olyan kemény Jézus kérdése. Nem azt mondja, hogy ne akarjunk jobban élni. Nem azt mondja, hogy ne keressük a gyógyulást, a biztonságot vagy a boldogulást. Hanem azt kérdezi: mi az az ár, amit ezért hajlandók vagyunk megfizetni?
Lehet, hogy valaki végül megszerzi mindazt, amit akart. Csak közben már nem ugyanaz az ember érkezik meg a célhoz.
Ezért van egyetlen üzlet, amelyet soha nem érdemes megkötni: amikor valamiért cserébe a lelkünket, a lelkiismeretünket, a becsületünket és az önbecsülésünket adjuk oda – akkor sem, amikor a lélekgyilkosok mézesmázos mosollyal éppen arra várnak, hogy feladjuk…
fotó: AI