XIV. Leó pápa augusztus 26-i általános kihallgatásán ismét a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformjáról beszélt. A katekézis nem tartalmazott új jogi rendelkezést, mégis azonnal felmerült a kérdés: szavai a Ferenc pápa alatt kialakult liturgikus irány folytatását jelentik-e, vagy egy új, közvetítőbb megközelítés körvonalazódik? A kérdés megértéséhez érdemes egymás mellé helyezni XVI. Benedek, Ferenc és XIV. Leó felfogását.
XVI. Benedek 2007-ben a Summorum Pontificum motu proprióval abból indult ki, hogy VI. Pál misekönyve a római liturgia rendes formája, ugyanakkor XXIII. János 1962-es misekönyve sem szűnt meg létezni. Benedek szerint nem két különböző rítusról, hanem ugyanazon római rítus két használati formájáról van szó. A régebbi misekönyvet jogilag soha nem törölték el, ezért annak használata nem tekinthető önmagában az Egyház liturgikus rendjével való szembefordulásnak. Megközelítésének középpontjában a kiengesztelődés állt: úgy vélte, ami az Egyház korábbi nemzedékei számára szent volt, az a későbbi nemzedékek számára sem válhat egyszerűen elfogadhatatlanná. A két forma szerinte egymást is gazdagíthatja. Ebben a modellben tehát a régi mise nem átmeneti engedmény volt, amelynek idővel el kell tűnnie, hanem a római liturgikus hagyomány tovább élő része.
Ferenc pápa 2021-ben a Traditionis custodes motu proprióval lényegesen megváltoztatta ezt a megközelítést. A dokumentum már nem használta XVI. Benedek „rendes” és „rendkívüli forma” fogalomrendszerét, az 1962-es misekönyv használatát pedig ismét szoros püspöki ellenőrzés alá helyezte. Ferenc indoklása szerint Benedek engedménye az egyházi kiengesztelődést kívánta szolgálni, a gyakorlatban azonban a régi liturgia bizonyos közösségekben összekapcsolódott a II. Vatikáni Zsinat és a liturgikus reform elutasításával. Megközelítésének védelmezői ezért nem a régi liturgia elleni fellépést, hanem az Egyház látható egységének védelmét látják ebben. Ha ugyanis két liturgikus forma körül két eltérő egyházi identitás kezd kialakulni, az előbb-utóbb ekkléziológiai problémává válhat. Kritikusai ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a korlátozások olyan papokat és híveket is érintenek, akik elfogadják a zsinatot, a reformált liturgia érvényességét és a pápa tekintélyét, mégis lelki és liturgikus otthonuknak érzik a régebbi római rítust.
Ebben a helyzetben különösen érdekes XIV. Leó álláspontja. Augusztus 26-án egyértelműen kijelentette, hogy a II. Vatikáni Zsinat által előmozdított liturgikus reform „az Egyház élő hagyományának vonalába illeszkedik”. Ez fontos teológiai kijelentés, mert kizárja azt az értelmezést, amely szerint a zsinati liturgikus reform önmagában szakítás lenne az Egyház korábbi hagyományával. Leó arra is emlékeztetett, hogy a liturgia története mindig ismert fejlődést és változásokat. Ebből valóban lehet arra következtetni, hogy teológiai szempontból közelebb áll Ferenc liturgikus gondolkodásához, mint XVI. Benedek 2007-ben kialakított rendszeréhez. Ugyanakkor a pápa nem jelentette ki, hogy az 1962-es misekönyv használata illegitim lenne, nem beszélt annak megszüntetéséről, és nem mondta ki azt sem, hogy a régi liturgiának hosszabb távon el kell tűnnie.
A Novus Ordo kizárólagos normativitása mellett komoly érvek hozhatók fel. A liturgia nem magánügy, hanem az egész Egyház cselekménye és egységének egyik legfontosabb kifejeződése. A II. Vatikáni Zsinat valóban liturgikus reformot kívánt, ezért logikusnak tűnhet, hogy az ennek nyomán kialakult liturgikus könyvek legyenek a latin Egyház normatív liturgikus rendje. Róma aggodalma sem teljesen alaptalan: vannak olyan közösségek, amelyekben a régi liturgiához való ragaszkodás összekapcsolódik a II. Vatikáni Zsinat egészének vagy a reformált liturgia legitimitásának megkérdőjelezésével. Ebben az esetben a vita valóban túlmutat azon, hogy latinul vagy népnyelven, az oltár melyik oldalán és melyik misekönyvből ünneplik az Eucharisztiát.
A másik oldal érvei azonban ugyancsak megfontolandók. Ha egy liturgia évszázadokon keresztül a római Egyház istentiszteletének meghatározó formája volt, nehéz azt állítani, hogy puszta használata néhány évtizeddel később veszélyt jelentene az egyházi egységre. XVI. Benedek érvelésének éppen ez volt az egyik legerősebb pontja: amit korábbi nemzedékek szentnek tartottak, az nem válhat egyszerűen károssá vagy elfogadhatatlanná. Ráadásul a régi liturgia iránt nem csupán azok érdeklődnek, akik még a reform előtt ebben nőttek fel. Sok fiatal katolikus is felfedezte magának ezt a liturgikus világot. Ha ezek a hívek elfogadják a II. Vatikáni Zsinatot, a pápa tekintélyét és a reformált liturgia érvényességét, jogosan merül fel a kérdés, szükséges-e liturgikus kötődésüket olyan problémaként kezelni, amelynek idővel meg kell szűnnie.
A három pontifikátus között így jól érzékelhető a hangsúlyeltolódás. XVI. Benedek a két forma békés együttélésében és kölcsönös gazdagodásában gondolkodott. Ferenc az egységes normatív liturgikus forma helyreállítására helyezte a hangsúlyt. XIV. Leó eddigi megszólalásai alapján határozottan védi a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformjának legitimitását és annak folytonosságát az Egyház hagyományával, de ebből még nem következik szükségszerűen a régi liturgia teljes kiszorításának szándéka.
Talán éppen itt húzódik a következő évek valódi kérdése. Lehetséges-e úgy fenntartani a zsinati liturgikus reform normatív helyét, hogy közben a reform előtti római liturgia is valódi – bár szabályozott – helyet kapjon az Egyház életében? Vagy a liturgikus egység hosszú távon szükségképpen egyetlen normatív formát kíván? XVI. Benedek és Ferenc erre eltérő választ adott. XIV. Leó válasza még formálódik. Augusztus 26-i szavai fontos jelzést adnak, de önmagukban még nem döntik el a vitát.
fotó: közösségi média