Sok mindent elveszíthetünk, és sok mindent vissza is szerezhetünk. Pénzt, tárgyakat, lehetőségeket, olykor még kapcsolatokat is. Egyetlen dolog van, amit nem tudunk visszaszerezni: az idő.
Éppen ezért az idő a legdrágább kincsünk. Akár azt is mondhatjuk: milliókat ér! Mégis! Gyakran könnyelműen bánunk vele. Elpazaroljuk jelentéktelen vitákra, fölösleges sértődésekre, olyan emberekre és ügyekre, akik, illetve amelyek egy idő után már szinte semmit sem jelentenek. Órákat töltünk azzal, hogy újra lejátsszuk magunkban azt, ami megtörtént, vagy előre aggódunk valami miatt, ami talán soha nem fog megtörténni.
Közben múlik az élet.
Kierkegaard írja:
„Az életet visszafelé értjük meg, de előrefelé kell élnünk.”
Valóban: utólag sok mindent tisztábban látunk. Megértjük, mi volt fontos, melyik harc volt fölösleges, kit kellett volna jobban szeretnünk, mire kellett volna több időt szánnunk. Csakhogy amikor ezt felismerjük, az elmúlt idő már nem kérhető vissza.
Ezért is töredékes a tudásunk. Miközben élünk, nem látjuk pontosan, mennyi idő áll még előttünk. Úgy tervezzük a holnapot, mintha biztosan a miénk volna. Elhalasztunk találkozásokat, kimondatlanul hagyunk mondatokat, későbbre tesszük a bocsánatkérést, a köszönetet, az ölelést, az imádságot. Azt mondjuk: majd egyszer. Csakhogy az élet nem a „majd egyszerben” történik.
Az idő értékét legtöbbször akkor értjük meg igazán, amikor már kevés van belőle. Pedig nem kellene megvárni, míg az élet figyelmeztet rá.
Nem az a legfontosabb, hány évünk van még. Hanem az, mit kezdünk azzal a nappal, amelyet most kaptunk.
Mert az idő nem csak egyszerűen múlik. Az idő az élet alkotóeleme. Ezért kellene sokkal óvatosabban eldöntenünk, mire – és főként kire – szánjuk.
fotó: AI/illusztráció