A közösségi média kommentmezői túl gyakran válnak a gúny és a káröröm színterévé. Pedig a betegágy szélén a vitáknak meg kellene állniuk – vallástól és világnézettől függetlenül.
Emberi mivoltunk alapvető sajátossága, hogy különbözünk egymástól. Más a hátterünk, más elveket vallunk. Másként tekintünk a hitre, az egyházra és a minket körülvevő világra. Ami az egyik embernek fontos, a másiknak talán semmit sem jelent. Néha vitatkozunk. Olykor nem értjük egymást.
Egyben mégis közösnek kellene lennünk: az alapvető emberségben.
Ha valaki beteg, együttérzést érdemel. Nem azért, mert egyetértünk vele. Nem azért, mert szimpatikus nekünk. Még csak nem is azért, mert szeretjük őt. Egyszerűen azért, mert ember. Akkor is jár neki a tisztelet és a jókívánság, ha ő a pápa, egy politikus vagy egy eszmei ellenfél.
A gúny mint az empátia hiánya
A közösségi médiát böngészve gyakran látjuk a szomorú valóságot. Egy betegség híre sokakat nem megállásra késztet, hanem újabb fegyver lesz a kezükben.
„Gyógyítsa meg az Isten! Orvos nem kell” – vetik oda pökhendien. Mintha szellemes dolog lenne egy hívő embert gúnyolni azért, mert orvosi segítséget vesz igénybe.
Ez a gúnyolódás nemcsak a vallási ismeretek hiányáról tanúskodik. Fájdalmas elhidegülést mutat. A hívő ember számára az ima és az orvostudomány jól megfér egymással. Elmegy a vizsgálatra, beveszi a gyógyszert, és ha kell, vállalja a műtétet. Közben imádkozik önmagáért, az orvosaiért és a szeretteiért. A hitből nem következik, hogy le kell mondanunk az emberi tudásról és gondoskodásról.
A kényszeres ítélkezés kora
Mindent és mindenkit meg kell ítélnünk? A közösségi média gyakran az azonnali ítélkezésnek kedvez. Ha valaki kórházba kerül, a képernyő védelmében máris akadnak, akik elfelejtik: hús-vér emberről beszélnek. Nem látják a félelmét és a fájdalmát. Csupán szimbólumot látnak benne, akit a saját sérelmeik alapján megítélhetnek.
Lehet bírálni a pápát. Lehet vitatkozni a döntéseivel vagy az egyház tanításával. Egy beteg ember előtt azonban meg kellene állnunk egy pillanatra. Aki vizsgálatokra jár és műtétre készül, ugyanúgy átéli a bizonytalanságot, mint bárki más. Az együttérzéshez nem kell vallásosnak lenni. Elég, ha felismerjük benne az embert.
Ez a mérce a magukat kereszténynek vallókra is vonatkozik. A hitünkre hivatkozva sem kívánhatunk rosszat másoknak. Az irgalom éppen akkor válik személyes feladattá, amikor olyasvalakinek kellene megadnunk, akit nehezünkre esik szeretni.
Hová tűntek a jók?
A rosszindulatú hozzászólásokat olvasva joggal merül fel a kérdés: kevesebb lenne a jó ember, vagy egyszerűen csak nem szólnak?
A válasz részben a közösségi média természetében rejlik. A gyűlölet és a káröröm hangos. Figyelmet követel, és gyors reakciókat vált ki. Sok jóérzésű, együttérző ember viszont csendben marad. Nem száll be az online adok-kapokba. Csöndben szurkol, imádkozik vagy jó egészséget kíván.
A jó nem tűnt el! Csak nem kiabál…
Előbb az emberség, aztán a vita
Az egyetértés hiánya nem indok az embertelenségre. Amikor valaki küzd az egészségéért, a legelemibb emberi kívánság: gyógyuljon meg. Legyen ereje a műtéthez, kapjon jó ellátást, és térjen vissza egészségesen azokhoz, akik várják.
Aztán lehet tovább vitatkozni. A gondolatok csatáját meg lehet vívni, de csak úgy van értelme, ha közben nem veszítjük el azt, ami emberré tesz bennünket.
fotó: ANSA