Van úgy, hogy megbízol valakiben. Elmondasz neki olyasmit is, amit másoknak nem. Beengeded őt gondolatvilágodba. Megmutatod neki bizonytalanságodat. Elhiszed, hogy amit rábízol, jó helyen van.
Aztán csalódsz. Néha egyetlen mondatból tudod meg, hogy továbbadta a titkodat. Máskor éppen akkor marad távol, amikor szükséged volna rá. Vagy lassan érted meg: egészen mást jelentett neki lelki kapcsolatotok, mint neked.
Ilyenkor könnyen kimondod: többé nem bízom senkiben.
Abban a pillanatban komolyan is gondolod. Elfáradtál. Nem akarsz megint magyarázkodni. Nem akarsz újfent rosszul ítélni. Megint kiszolgáltatottá válni. Elhatározod, hogy ezután megtartod magadnak, ami fáj. Udvarias leszel. Beszélgetsz és mosolyogsz. Csak éppen közel nem engedsz többé senkit.
Egy ideig talán megkönnyebbülsz. Aztán történik valami jó. És szeretnéd elmondani valakinek. Este nehéz gondolat gyötör, és jólesne felhívni valakit. Olyat, aki előtt nem kell összeszedettnek mutatkoznod. Lassan kiderül, mennyi minden hiányzik abból az életből, amelyet biztonságosnak rendeztél be.
Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában azt mondja, hogy barátok nélkül senki sem választaná az életet, még ha minden más jóban részesülne is.
De hogyan bízz újra, ha már tudod, mennyire fájhat a csalódás?
Talán először csak keveset bízol valakire. Figyeled, hogyan bánik vele. Megtartja-e a szavát? Meghallgat-e akkor is, amikor nincs belőled haszna? Tud-e bocsánatot kérni? Örül-e annak, ami neked öröm?
A bizalomnak lehet ideje, mértéke és határa. Nem tartozol mindenkinek a legbelső történeteddel. Aki pedig visszaélt vele, attól jogod van távolságot tartani. A megbocsátás után is idő kellhet ahhoz, hogy ismét higgy a szavának. Megeshet, hogy a régi közelség már nem tér vissza.
Mégis érdemes vigyázni arra a mondatra: senkiben sem bízom. Mert a „senkiben” olyanokra is vonatkozik, akiket még nem ismersz. Olyanokra, akik talán csendesen, következetesen melletted maradnának.
Töredékes a tudásunk egymásról. Néha félreismerünk valakit. Néha a félelmünk miatt nem ismerünk meg valakit, aki fontos lehetne nekünk. A csalódás után ezt különösen nehéz elfogadni. Az óvatosságunk sem ad teljes bizonyosságot.
Keresztényként ilyenkor a megsebzett Krisztushoz is fordulhatunk. Ahhoz, aki ismerte az árulást. A tagadást. És az elhagyatottságot is.
fotó: AI/illusztráció