Makrancon a Hittanyán június 16-án ismét találkoztak a Rosa Mystica testvérület tagjai, hogy Gájer László atya tanítása alapján az Eucharisztia titkáról elmélkedjenek.
A kenyér nem csupán transzparens eszköz, nem csupán kifejező médium, hanem valós jelenlét. Krisztus jelenvalóvá válik, engedi, hogy megérintsék, magukhoz vegyék őt az emberek. Eközben a pap – önmagát az Úr rendelkezésére bocsátva – Krisztus személyében cselekszik. A liturgiában megtörténik a látható és a láthatatlan kereszteződése. Az imában megengedjük, hogy a nagy Másik tekintete ránk irányuljon, ami ragyogó módon valósul meg az Eucharisztia liturgiájában. Az ima által a Szent áthatol a (liturgikus) cselekvésen. Vagyis az ima tudatja velünk, hogy mindaz, amit látunk misztériumtitok – a láthatatlanság kapuja.
Az Eucharisztia jelensége, úgymond túltelített fenomén. Olyan jelenség, amely nem engedi visszavezetni önmagát az énre, hanem éppen Ő az, aki maga vezeti vissza önmagára az ént. Mindez nem a szubjektum lehetőségein belül értékelhető, nem az én szintjén nyeri el az értelmét, és nem ezen a horizonton értelmezhető. Az én csak meghajolhat Előtte, megengedheti megjelenni, anélkül, hogy értelmezési sémákba zárhatná. Ez a jelenség nem írható le a véges jelenségek között, mert túlmutat azok horizontján. Krisztus egészen más. Ennek a világnak a jelenségeként értelmezhetetlen. Az Eucharisztia kenyere nem csupán az evilági lét tanúja. Több. Az anyag átengedi önmagán az örökkévalót. Az anyag átlényegül.
Az Eucharisztiában az anyag nem visszavonul, hanem éppen önmagát adja: a kenyér átlényegül, és benne Krisztus jelenik meg lényegi módon.
Így az Eucharisztia közege minden evilági közegnél hatékonyabb közvetítője Istennek. Már nem értelmezhető pusztán a kenyér jelenségében, hiszen az átadta a helyét a titoknak, Krisztus valóságos jelenlétének.
Az Úr Jézus az utolsó vacsorán egy darab kenyérről kijelentette, hogy az az Ő teste, a borról, hogy az Ő vére, majd az ott lévő tanítványait arra kérte, hogy ezt az átváltoztatást tegyék meg újra és újra az Ő emlékezetére. Emellett az Úr Jézus azt is mondta önmagáról, hogy Ő Isten. Ha tehát elhiszem, hogy Ő Isten, és amit Isten mond, az úgy van, akkor elhihetem, hogy ha ma egy pap azt mondja az Úr Jézus nevében az ostyára, hogy az Jézus teste, a borra, hogy Jézus vére, akkor az valóban azzá válik. És innentől kezdve rajtad, rajtam áll, hogy elhiszem-e a megértéstől függetlenül, hogy az Eucharisztia az Úr Jézus teste és vére, vagy sem.
Hasonló a kérdés a megérzéssel is. Korunkban a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az érzelmeknek. Ennek az a veszélye, hogy az érzéseinket fontosabbnak tartjuk, mint kellene. Jó, hogy vannak érzéseink, mert hasznos információkat tudhatunk meg általuk önmagunkról vagy egy helyzetről, valamint sok mindenben segítségünkre lehetnek és számos dologtól megóvhatnak.
Teréz anya harminc évig soha semmit sem érzett az Istenből, pedig naponta áldozott és járt szentségimádásra. Mégis, amikor ránézett az ember, egy mosolygós asszonyt látott; valakit, aki Isten szeretetét sugározta. Miért? Mert bár nem tapasztalt semmit, Isten az Eucharisztia által átformálta őt. Kis Szent Teréz pedig a szentségimádást a napozáshoz hasonlította: olyan, mint lebarnulni a napon.
A legtöbbször, amikor az Eucharisztiában találkozunk Vele, általában mi sem tapasztalunk valami különlegest. Ilyenkor jó arra gondolni, hogy mindezek ellenére a Vele való kapcsolatunk nem csökken, nem is stagnál, hanem épül. És ez elég. Elég, ha ezt tudom, ha ezt elhiszem. A boldog színelátásban egy örökkévalóságon keresztül lesz majd bőven mit tapasztalnunk, addig pedig marad az, ami adatik. És jól van ez így.
fotó: romkat.sk