Van, akit nem érdekel, mások pedig a kommentkorszaknak megfelelően határozott véleménnyel bírnak a Vatikán által nem engedélyezett püspökszentelésekről. A helyzet jelenleg az, hogy XIV. Leó – teljesen kiszámítható módon – megerősítette a közösség papjainak, püspökeinek kiközösítését. Ez érvényes azokra a laikusokra is, akik hivatalosan és nyilvánosan megvallják az azzal való lelki egységet. A kérdés nem az volt, vajon van-e lehetősége az egyházfőnek másféle reakcióra, hanem hogy elkerülhető-e a szertartás, mely a szakadárság bélyegét égeti Marcel Lefebvre püspök tanítványaira.
A katolikus főpapok szentelésének része a kérdés, mely a püspöki hatalommal felruházandók mandátumát kéri számon – vagyis a megbízást, mely alapján a szertartás megtörténik. A svájci szeminárium területén erre is sor került, a megszokott válasz helyett azonban a következő szavak hangzottak el:
„A II. Vatikáni Zsinattól napjainkig az egyházi tekintélyeket azon lélek vezéreli, mely ellentétes hitünkkel, és a Szent Hagyomány ellen munkálkodik. Ezért Isten előtt szent kötelességünknek tekintjük, hogy a Szentegyház és a lelkek iránti aggodalmunknak megfelelően elvégezzük a püspökszentelést. Olyanokét, akik teljesen hűségesek a Szent Hagyományhoz, valamint a Katolikus Egyház tanításához.”
Michael Sean Winters, a National Catholic Reporter publicistája arra hívja fel a figyelmet, hogy hitvallása szerint a Szent Piusz társulás elismeri az I. Vatikáni Zsinat döntését. Ezen született meg a dogma, mely kimondja, hogy az evangéliumok tanúsága szerint Szent Péter római utóda joghatósággal bír minden egyház felett. Így a püspökök felszentelésének engedélyezése kizárólag a pápát illeti. Ezen elv volt az oka annak, hogy Napóleon szakított VII. Piusz pápával, aki nyilvánvalóan magának kívánta megtartani e privilégiumot – legalábbis ami új birodalmának területét illeti. A szerző azonban nem a császári törekvésekben látja a Szent X. Piusz Papi Testvérület elveinek forrását, hanem éppen a francia királypártiakban, akik mindent elutasítottak, ami a köztársasági időkben lezajlott.
A Szentszék 1801-ben konkordátumot kötött Franciaországgal, ám a rojalisták az 1789-ben megváltozott rend visszaállítását követelték. Ezen (Winters szavai szerint „protofasiszta”) mozgalom kívánta 1920-ban is visszaállítani a katolikus monarchiát, ellenállva XI. Piusznak. A publicista ennél messzebbre megy: Lefebvre eszmeiségét az előbbi történelmi példákon keresztül egészen az antiszemitizmusig vezeti vissza, melynek megerősítését a Nostra Aetate nevű dekrétum elutasításában véli felfedezni. Ez a II. Vatikáni Zsinat okmánya, mely a többi valláshoz való viszonyt helyezi új alapokra. A Testvérület hasonlóképpen súlyos hibaként értékeli a Dignitatis Humanae kezdetű nyilatkozatot, mely a vallásszabadsággal kapcsolatos.
Júliusban az előző pápák álláspontjánál egy tisztább, de radikálisabb megállapítás született Leó megfontolása által. Ennek alapján minden felszentelt személy, aki a Testvérülethez tartozik, szakadár. Mint ilyen, kiközösítés alatt áll. Ezért az általa kiszolgáltatott szentségek is érvénytelenek. Roma locuta est, causa finita est – Róma megszólalt, az ügy lezárult! Valami mégis inkább azt súgja: folytatás következik…
fotó: Magnific AI / illusztráció