Nemcsak a szabadkőművesek, hanem az új kapcsolatban élő elváltak és az Egyház által szakadárnak minősített személyek esetében is felmerülhet a katolikus temetés megtagadása Antonio Suetta olasz püspök új rendelkezése szerint. A szabályozás mögött ott áll az Egyházi Törvénykönyv, alkalmazásának szigora azonban súlyos lelkipásztori kérdéseket vet fel. Különösen akkor, amikor a halál pillanatában az Egyháznak talán elsősorban az irgalomról és nem a kizárásról kellene tanúságot tennie.
Antonio Suetta, a Ventimiglia–San Remó-i egyházmegye püspöke augusztus 15-én adta ki az egyházi temetésekről szóló új vademecumát. Az intézkedés közvetlen előzménye az volt, hogy néhány nappal korábban megtagadta a templomi temetést Mario Tarduccitól, egy helyi szabadkőműves páholy korábbi vezetőjétől. A dokumentum azonban messze túlmutat ezen az egyetlen eseten. Suetta püspök az Egyházi Törvénykönyv 1184. kánonjára hivatkozva emlékeztet arra, hogy bizonyos esetekben meg kell tagadni az egyházi temetést azoktól, akik haláluk előtt nem mutatták a bűnbánat jelét. Ide tartoznak a nyilvánvaló hitehagyók, eretnekek és szakadárok, valamint azok a nyilvános bűnösök, akiknek egyházi temetése a hívek körében megbotránkozást okozna.
A rendelkezés egyik legkényesebb pontja az elváltakat érinti. Önmagában természetesen az, hogy valaki elvált, nem jelenti a katolikus temetéshez való jog elvesztését. Más megítélés alá kerülhet azonban az, aki házassága felbomlása után új, egyházilag rendezetlen kapcsolatban él, és ebben az életállapotban marad haláláig. Így adott körülmények között egy olyan ember is katolikus temetés nélkül maradhat, aki egészéletében katolikusnak vallotta magát, megkereszteltette és hitben nevelte gyermekeit, imádkozott, templomba járt, de házasságának kudarca után új kapcsolatot létesített. Valóban az a megfelelő végső üzenet számára és gyászoló családja számára, hogy halála után a templom ajtaja is bezárulhat előtte?
Még érzékenyebb a „szakadárok” kategóriája. Ez ma már nem pusztán történelmi fogalom. 2026 nyarán különösen élesen merül fel a Szent X. Piusz Papi Testvérület, az FSSPX kérdése is, miután a Szentszék a Testvérület klerikusainak helyzetét szakadárként minősítette, és meghatározott feltételek mellett a hozzá formálisan csatlakozó világi hívek esetében is felmerül a szakadás kánonjogi következménye. Így már nem pusztán elméleti a kérdés: megtagadható-e a katolikus temetés attól az idős embertől, aki egész életében katolikusnak tartotta magát, Krisztusban hitt, a Szűzanyát tisztelte, rózsafüzért imádkozott, de élete utolsó éveiben az FSSPX közösségéhez kötődött? A kánonjog bizonyos esetekben lehetőséget adhat a temetés megtagadására. Lelkipásztorilag azonban aligha ilyen egyszerű a válasz.
Suetta püspök helyesen hangsúlyozza, hogy a katolikus temetés nem társadalmi esemény, nem egyszerű megemlékezés és nem az elhunyt életének ünnepélyes méltatása. Az Egyház mindenekelőtt imádkozik a halottért, testét a feltámadás reményében tiszteli meg, és Krisztusba vetett reménnyel vigasztalja a gyászolókat. Éppen ezért adódik a kérdés: ha a temetés mindenekelőtt könyörgés az elhunytért, nem annak van-e rá a legnagyobb szüksége, akinek életében valami rendezetlen maradt? Az Egyház nem mondhatja jónak azt, amit bűnnek tart, és nem tehet úgy, mintha a szakadás vagy a hit nyilvános elutasítása közömbös volna. De más dolog kimondani az igazságot, és megint más megtagadni a halottért végzett egyházi imádságot.
Az 1184. kánon egyik fontos szempontja a hívek nyilvános megbotránkozásának elkerülése. Csakhogy a kérdés megfordítható: nem okozhat-e legalább akkora megbotránkozást az, amikor az Egyház egy gyászoló család előtt bezárja templomának kapuját? Különösen akkor, amikor senki nem tudhatja teljes bizonyossággal, mi történt az elhunyt és Isten között élete utolsó napjaiban vagy akár utolsó perceiben. Nem véletlen, hogy maga a kánonjog is jelentőséget tulajdonít annak, mutatta-e az illető halála előtt a bűnbánat valamilyen jelét. Az Egyház ugyanis megítélheti a külső cselekedeteket, de a szív végső titkát nem ismeri.
Suetta püspök rendelkezése tehát létező egyházjogi előírásokra támaszkodik. Ettől azonban még nem szükségszerű, hogy azok legszigorúbb alkalmazása minden esetben jó lelkipásztori döntés legyen. A katolikus temetés nem szentté avatás. Nem annak kijelentése, hogy az elhunyt mindent helyesen tett, hanem mindenekelőtt könyörgés Isten irgalmáért. Különösen fájdalmas ezért belegondolni, hogy egy újraházasodott elvált ember, egy szabadkőműves vagy akár egy szakadárnak minősített közösséghez kötődő hívő családja azzal szembesülhet: szerettük koporsója előtt az Egyház már nem mondja el érte azt az imádságot, amelyben egész életében reménykedett.
Az Egyháznak joga és kötelessége határokat kijelölni. De amikor a koporsó már ott áll a templom ajtajában, talán nem az a legfontosabb kérdés, hogyan lehet még egyszer utoljára meghúzni ezeket a határokat, hanem az, hogyan lehet az igazság feladása nélkül még egyszer utoljára kinyitni az ajtót.
fotó: AI