„A vámosok és az utcanők megelőznek benneteket Isten országában.”
(Mt 21,31)
Jézus ezt a mondatot vallásos embereknek mondja. Olyanoknak, akik ismerték a törvényt és tudták, hogyan kell Istenről beszélni. Ezért a figyelmeztetését nekünk is hallanunk kell. Nekünk, akik imádkozunk, szentmisére, istentiszteletre járunk, és az Egyházhoz tartozunk.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindez valamivel jobbá tesz bennünket a „világ fiainál”. Pedig a templom ajtaja nem választja ketté az embereket jókra és rosszakra. Mi is tudunk közönyösek, önzők és kegyetlenek lenni. Mi is képesek vagyunk úgy elmenni valaki mellett, hogy észrevesszük a baját, csak éppen nem akarunk megállni. Ismerhetjük az irgalomról szóló evangéliumot, és mégis találhatunk kifogást arra, miért nem segítünk.
Észrevesszük a szenvedőt? Azt, aki hétről hétre közöttünk ül, de már alig szól valakihez? Azt, aki a betegsége, a szegénysége vagy a múltja miatt egyre távolabb kerül a közösségtől? Megkérdezzük tőle, mire van szüksége, és készek vagyunk meghallgatni a választ akkor is, ha időt és figyelmet kér tőlünk?
És mit teszünk azokkal, akiket mások már leírtak? Könnyű megismételni, mit hallottunk róluk. Könnyű egy ember egész életét egyetlen hibájával azonosítani. Nehezebb mellé állni, amikor tudjuk, hogy ezért bennünket is megítélhetnek. Nehezebb segítséget adni úgy, hogy közben nem kérünk hálát, és nem várjuk el, hogy az illető előbb a mi elképzelésünk szerint rendezze az életét.
Jézus szavai nem arra adnak okot, hogy bárkinek a múltját megszépítsük. Arra figyelmeztetnek, hogy Isten előtt a mi jó hírünk sem helyettesíti a megtérést. A vámosok és az utcanők között voltak, akik hittek János szavának, és megváltoztatták az életüket. Akik pedig biztosak voltak a maguk igazában, nem engedték, hogy az üzenet őket is megérintse.
Ez a veszély bennünket is fenyeget. Beszélhetünk sokat a szeretetről úgy, hogy közben egyre kevesebb ember fér el mellettünk. Védhetjük az Egyház méltóságát, miközben magára hagyjuk azt, aki éppen tőlünk remélt segítséget. Ha valaki azt tapasztalja, hogy köztünk elmondhatja a fájdalmát, és számíthat ránk, akkor közelebb kerülhet Krisztushoz. Ha elutasítjuk, könnyen a szavainkat is hiteltelenné tesszük.
Ma ezért érdemes a kérdést magunknak feltenni: kit kerültünk el mostanában? Kinek a történetéről döntöttünk úgy, hogy már nem érdemes meghallgatni? Ki az, akinek segíthetnénk, de várjuk, hogy valaki más tegye meg helyettünk? Ugye? Ugye, mennyi elmulasztott lehetőség…
Jézus nem akarja tőlünk elvenni a reményt ezzel a kemény mondattal. Sokkal inkább felébreszt bennünket. Még megállhatunk a szenvedő mellett! Még jóvátehetjük, amit elmulasztottunk! Még kinyújthatjuk a kezünket annak, akit mindenki más elengedett!
A megtérésünk ott kezdődik, ahol az irgalomról mondott szavainkból végre irgalmas tettek lesznek… Minden felesleges szószátyár üres duma nélkül…
fotó: AI/illusztráció