„Jól tudjátok, hogy választottak vagytok!”
1Tessz 1,4
Diogenész a napon pihent, amikor Nagy Sándor felkereste. A történet szerint a király felajánlotta neki, hogy teljesíti bármely kívánságát. A filozófus nem kért pénzt. Sem rangot, sem kitüntetést. Csak ennyit mondott: lépj odébb, mert eltakarod előlem a napot. Volt valamije, amit a hatalmas uralkodó sem adhatott neki. Belső szabadsága. Tudta, mire van szüksége. És azt is, mire nincs.
Sokszor várjuk, hogy valaki fontosnak tartson bennünket. Észrevegye a munkánkat. Elismerje a tudásunkat. Meghívjon, megdicsérjen, számítson ránk. Emberi vágyak ezek. Mégis könnyen kiszolgáltatottá tesznek. Egy elmaradt köszönet elronthatja a napunkat. Egy bántó mondat sokáig velünk maradhat. Mintha mások kezébe adnánk annak eldöntését, mennyit ér az életünk.
Szent Pál apostol fent idézett szavai más alapot kínálnak. Választottak vagyunk. Isten ismer és szeret bennünket. Már akkor is, amikor nincs mit felmutatnunk. Amikor elfáradunk. Amikor kudarcot vallunk. Ebből a bizonyosságból szabadság születhet. Bátrabban vállalhatjuk önmagunkat. Beismerhetjük a hibáinkat. Örülhetünk mások sikerének is. Hiszen attól, hogy valaki mellettünk ragyog, még nem lesz kevesebb a nekünk jutó fény.
A kiválasztottság felelősséget is jelent. Mit tapasztal mellettünk a másik ember? Könnyebb lesz a terhe? Mer kérdezni? Mer őszintén beszélni? Vagy a mi igazunk, fontosságunk és sértődéseink árnyékában kell élnie? Néha éppen azzal szolgálunk a legtöbbet, ha odébb lépünk. Ha meghallgatunk valakit. Ha helyet adunk neki. Ha nem akarunk minden mondatban mi szerepelni.
Isten szeretetének fényében élünk. Úgy volna jó továbbmennünk, hogy ebből másoknak is jusson. És vigyáznunk, nehogy éppen mi takarjuk el előlük.
fotó: AI/illusztráció